március 29.
A fény még a lehunyt szemhéjaimon keresztül is bántotta a szemem. Kissé felnyögtem, aztán inkább a gyorsaság mellett döntöttem. Kinyitottam a szemem, és körülnéztem. Fehér, fehér, fehér. Hol vagyok?Az alkaromra támaszkodva próbáltam felülni, de amikor a bal karomra próbáltam nehezedni, fájdalom nyilallt belém és felkiáltva hanyatlottam vissza az ágyra. Minden emlékem visszatért. A halálfalók, a futás, minden.
-Jó reggelt! - hallottam a szemközti ágyról. - Látom, téged is rendesen befásliztak.
Most már óvatosabban ültem fel.
-Luna! - örültem meg. - Hát jól vagy?
-Több halálfaló kell ahhoz, hogy Luna Longbottomot padlóra küldjék! - jelentette ki mókásan, de közben meg-megrándult az arca.
Nyilván neki is fájt minden porcikája. Lenéztem törött karomra. Vastag, fehér kötés borította, csakúgy, mint jóformán az egész testemet.
-Nate? - tudakoltam.
-Itt - mutatott a mellette lévő ágyra.
Ó, tényleg. De vak vagyok. Nate még aludt, mozdulatlanul, akár egy kidőlt fa. Fáradt lehetett. Visszahanyatlottam a párnára. Csak ekkor vettem észre a levelet az éjjeliszekrényemen. Izgatottan nyitottam ki.
Drága Belle!
Nagyon aggódom érted, remélem, minden rendben van. McGalagony nem engedett el, így most csak ebben a levélben tudok veled lenni. Nagyon vigyázz magadra! Ja, a bátyád is itt van. Itt böködi a vállamat. Azt mondja, írjam meg, hogy légy jó. Szerintem ez nem feltétlenül szükséges. Hiányzol, Belle. Ha visszajöttél, adok neked egy kis ajándékot. Várlak.
Szeretlek,
Day
Sóhajtva hajtottam össze a levelet. Luna érezte, hogy most nem kell kérdezősködnie, így csak mosolygott rám, és én hálás voltam neki. Remélem, nem kell sokáig itt rostokolnunk.