Tiltott Rengeteg

május 9.
Merlinre,hogy vártam ezt a pillanatot! Bár, ha a barátaim nem csatlakoztak volna ehhez a már nem is olyan hülyeségnek tűnő ötlethez,tuti nem vállaltam volna egyedül. Felszabadultan álltam ki a tisztás közepére. Először jól belevéstem az agyamba azt a rövid kép-és hangsort,ami talán a legfontosabb volt az életem elmúlt időszakának,majd kimondtam,hogy Expecto Patronum. Egy aranyszínű,fényes oroszlánalak bontakozott ki a pálcából kilövellő fénycsóvából.
A többiek lelkes ujjongásba kezdtek,én meg lerogytam a fűbe. Nem volt egy könnyű manőver,de gyönyörű látvány volt.

május 9.

-Menni fog - suttogta a fülembe Day, mielőtt elengedett volna.
Kissé remegő kézzel húztam elő a pálcámat. Lehunytam a szemem, és Lunára, Nate-re, Day-re gondoltam. Amikor úgy éreztem, hogy a jó emlékek már teljesen elárasztottak, mély levegőt vettem, és kimondtam a varázsigét.
-Expecto Patronum - suttogtam inkább, mint mondtam.
Ám amint a szavak elhagyták a számat, a képek hirtelen átváltottak, és barátaim helyett a szüleimre gondoltam. Anyám arcát nem ismertem, de egy jóságos, kedves, szőke nőt képzeltem a helyére. Valahogy ettől csupa melegség áradt szét a bensőmben. A pálca hegyéből pedig kirobbant egy őz. Kecsesen körbelejtett a tisztáson, majd szertefoszlott a levegőben. Luna lépett mellém.
-Ügyes volt - lökött meg játékosan, mire szégyenlősen elmosolyodtam, és Day mellé léptem, aki egy szót sem szólt, csak egy kedves puszit adott.

Nem izgultam. Nem éreztem semmit, csak próbáltam felkészíteni magam a jó élményre való koncentrálásra.
-Expecto patronum! -közben becsuktam a szemem,és erősen koncentráltam életem egyik legszebb emlékére.
Pár pillanatig semmi sem történt. Kezdtem elbizonytalanodni.Pedig most az az egyetlen dolog,amit nem kéne csinálni. Ekkor váratlanul hatalmas erővel robbant ki egy alaktalan piros valami. Kissé hátratántorodtam,de továbbra is erősen markoltam a pálcát. Egy róka alakult ki a fényáradatból, elegáns futásban megkerült minket. Lelkesedésemben ugrottam egy jó nagyot,majd átadtam a terepet Izzynek.

május 9.

Day le sem hunyta a szemét, mindössze mosolyogva rám nézett, meglendítette pálcáját, és pálcája végéből azonnal kiszökkent egy puma. Lassan körbetáncolta a tisztást, majd feloldódott a levegőben. Day mosolyogva mögém lépett, átkarolta derekamat, és óvatosan magához vont.
-Az együtt töltött emlékeinkre gondoltam - suttogta a fülembe, lehelete meglengette hajszálaimat.
Ösztönösen elmosolyodtam. A tisztás közepére eközben már ki is állt Nate.

Day valóban egy remek helyre vezetett el minket. Nem tűnt túl félelmetesnek,de elég védett volt a többiek szeme elől.
-Szóval… Utánanéztem,és ez lenne a kézmozdulat…- bemutattam a pálcámmal-, és azt kell mondani jó határozottan,hogy Expecto patronum.
-És ami a legfontosabb: hogy közben egy kellemes,mondjuk életed egyik legjobb élményére kell koncentrálnod. Ugyanis ez tesz majd lelkileg erőssé egy dementorral szemben. Szerintem először mindenki most keresse ki az emlékeiből,hogy mire fog majd gondolni. Persze elsőre talán nem is fog sikerülni. -tette hozzá Day.-Vagy még nem is lesz rögtön állat formájú.
Mindenki egy pár percig fel-alá téblábolt a tisztáson,és végiggondolta az életének legfontosabb eseményeit. Mosolyogva összenéztünk Nate-el. Szerintem ugyanarra fogunk majd gondolni.
-Megvan mindenkinek? -kérdezte Izzy. Bólogattunk.
-Hát,akkor próbájuk ki!
Elsőnek Day vállalkozott.

december 8.

Az átjáró pont az igazgatói irodába vezetett. Ahogy sejtettem. Egy pillanatra engedélyeztem magamnak egy önelégült vigyorgást, aztán belevetettem magam a kutatásba. Először az osztálynévsorokat futottam át. Rengeteg William volt, de egyik sem volt Ravenforest. Csak egy név volt, amelyik megragadta a figyelmemet: William James Lynch. Nem Ravenforest, de azért William James. Kutattam volna tovább, de ekkor zajt hallottam. Villámgyorsan a fejemre rántottam a csuklyát, és beugrottam az átjáróba. Az ajtót behúztam magam mögött, de még nem indultam el. Léptek hangzottak fel. Felismertem McGalagony lépteit. Füleltem, de nem adta jelét, hogy bármit is észrevett volna. Egy jó öt perc múlva macskaléptekkel suhantam végig az átjárón, aztán amikor a folyosó túlsó végén nyitottam ajtót, egy nyelv tolakodott az arcomba.
-Hagyj már, Agyar – toltam arrébb a kutyát, és kiszökkentem az alagútból.
-Leia, én…
-Jó, persze, tudom Hagrid, de ezt most tényleg muszáj volt. Hálás köszönetem! Majd még jövök – suhantam ki a házból.
A Tiltott Rengeteg összezáródott körülöttem, én pedig hangtalanul, csapkodó köpennyel futottam a fák között, míg a tisztásra nem értem. Williamről azóta a bizonyos december 1-je óta nem hallottam, azóta pedig a napjaim folyamatos rettegéssel teltek meg. Ha elárulta bárkinek is, nekem végem. Szinte reflexszerűen emeltem fel a sziklát, és néztem be alá, de ma egy papírfecnit találtam alatta. Villámgyorsan benyúltam érte, visszaejtettem a sziklát, azzal a lendülettel kinyitottam a papirost, és már olvastam is.

Holnap, este hétkor.
Will
P.S.: A titkod biztonságban.

Mivel tegnap késő este sem volt még itt semmi, tudtam, hogy ez ma került ide. Összegyűrtem, és a zsebembe rejtettem az iratot, majd nem sokkal később kezdetét vette az órám.

december 1.

Mivel a hótakaró még mindig súlyos lepelként borította a tájat, ma sem a földön ülve vártam a Mestert, hanem inkább gyakoroltam. A tisztást körülvevő fák tökéletes célpontok voltak. Guggoltam, ugrottam, szökelltem, vetődtem, és hol egy kést rántottam elő a csizmámból, és állítottam bele egy törzsbe, hol egy nyílvessző érte el célját. Amikor már nem maradt több fegyverem, a fülem mögé igazítottam egy tincset, amely kibomlott a hajfonatból, és az arcomba hullott, majd körbementem a fák mentén, és összeszedtem a fegyvereimet. Amint mindegyik megvolt, újból visszaálltam a tisztás közepére. Lehunytam a szemem, összpontosítottam, majd a nyilat a helyére raktam, meghúztam az ideget, és...
-Ugyan laikusnak gondolom magam, de szerintem egyenesebben kéne tartanod azt az íjat. Persze, lehet, hogy tévedek.
A hangra olyan hirtelen fordultam meg, hogy a világ egy pillanatra elmosódott, aztán már lőttem is. A nyíl egyenesen az alak szíve felé száguldott, de az csak intett a kezében lévő pálcával, és lövedékem máris célt tévesztett. Most egy kést rántottam elő a csizmámból, de miután azt is könnyűszerrel hárította, bosszúsan fújtatva, megelégedtem a fenyegetéssel. Nyilamat a szívére szegeztem.
-Ki vagy? - hangom erőteljesen, tisztán, hidegen csengett.
-Miből gondolod, hogy válaszolnom kéne?
Az idegen félmosollyal az ajkán, kezét hanyagul a teste mellett lógatva, de pálcáját szorosan markolva lépett előre. Fekete hajában hópelyhek csillogtak, kék szemében mosolygós fény villant, mintha szórakozna rajtam. Fekete ruhája alatt is kirajzolódtak karizmai, és nekem eszembe jutott, hogy ez nem helyes. Látnom kellett volna, hogy jön.
-Talán mert lelőlek, ha nem szólalsz meg - feleltem nyugodtan.
-Aligha tudnál - jött közelebb még egy lépéssel. - Hiszen láttad, mire képes ez a kis faág - nézett kedvtelve a pálcájára, majd visszanézett rám.
Széttárta a karját.
-Hát, úgy tűnik, patthelyzet alakult ki.
-Tessék? - a szemem résnyire szűkült.
-Figyelj, szivi, nem tudsz lelőni, mert elhárítanám, én pedig bárhogy próbálkoznék, mindig elgurulnál előlem. Láttam, hogy mozogsz. Gyorsabb vagy, mint én.
Levegő után kapkodtam.
-Nem vagyok a szivikéd! - sziszegtem.
-Látom, te is a lényeget ragadtad meg - forgatta a szemét. - Rendben, az ajánlatom a következő. Megtanítasz így mozogni és lőni, cserébe nem árulom el senkinek, hogy itt láttalak.
-Miért, kinek tudnád elárulni?
Rosszallóan ingatta a fejét.
-Te tényleg azt hiszed, hogy nem tudom, Roxfortos vagy? Itt vagy a Tiltott Rengetegben, közel az iskoládhoz, és le akartál lőni, amikor meghallottál. Nyilvánvaló, hogy tilosban jársz.
-És te? Te talán nem vagy Roxfortos?
-Nem hinném, hogy közöd lenne hozzá - mosolygott még mindig. - Szóval, áll az alku?
Egy gondolat suhant át a fejemen, egy kósza ötlet, ami aztán tetté ért. Lassan leeresztettem az íjamat.
-Megegyeztünk - léptem közelebb hozzá, és a kezemet nyújtottam.
A fiú elvigyorodott, aztán az övébe dugta a pálcáját, és indult, hogy kezet fogjunk. Mint a párduc, úgy ugrottam rá. A kezem az övem felé nyúlt, a kés hűvösen simult a tenyerembe, és máris a fiú mellkasán térdeltem, a kést a torkához szorítva.
-Ki vagy? - sziszegtem bele az arcába.
A fiú kétségbeesetten próbált szabadulni, de erősen tartottam.
-Válaszolj! - nyomtam a kést még jobban a nyakához.
Vér serkent a penge alól. A fiú feladta.
-Segítek Neked... Segítek mindenben! Kijutni a birtokról, megtanítalak pálcát használni, megtaníthatlak arra is, hogy animágus légy, és nem mondom el senkinek, mit csinálsz itt, csak könyörgöm, engedj el!
-Honnan tudod, mit csinálok itt? - fújtam, akár egy macska.
-Azt már... Tényleg nem mondhatom el.
Összeszűkült a szemem.
-Keresni fognak. Látni fogják, hogy eltűntem, megtalálnak, lenyomozzák az ujjlenyomatodat, és véged van.
A fenébe is gondoltam. Igazat beszél. De egy edzőtárs is kellett volna már, és ha megkérem, talán...
-Megteszel mindent, amit most megígértél nekem - suttogtam vészjóslóan.
A fiú bólintott.
-Cserébe megtanítalak így mozogni. De semmi árulkodás, érted? Vagy lenyomozlak, és akkor véged van - az utolsó szavak már suttogásnak sem illettek be.
A fiú ismét bólintott. Elhitte, hogy megtehetem. Én pedig tudtam, hogy meg tudom tenni.
-Gyorsabb vagyok nálad. Ha most megpróbálsz szökni, véged.
Lassan felálltam, a szememet végig a fiún tartva. Végül ő is felállt. Kirázta a hajából a havat, aztán a pálcájával meggyógyította a nyakát. Nem nézett a szemembe. Miután végzett, csak utána nézett rám. Komolyan. Aztán minden átmenet nélkül kitört belőle a nevetés. Értetlenül figyeltem. A fiú kétrét görnyedt, már annyira nevetett. Odaléptem hozzá, és erőből tarkón vertem.
-Mi bajod van neked? - sziszegtem.
-Á, semmi, szivi - vigyorgott, aztán hátralépett, mielőtt még egy taslit kaphatott volna.
Szigorúan néztem rá, de ő csak szemtelenül az arcomba vigyorgott.
-Na, akkor kezdhetjük? - kérdezte mosolyogva.
-Először áruld el a neved! - követeltem.
-Hogy te milyen kíváncsi vagy! William James Ravenforest.
Bólintottam, aztán már nyitottam volna a számat, és kezdtem volna magyarázni, de megrázta a fejét.
-Á-á, kicsikém, nem így megy ez! Mondd el szépen Te is a neved.
Eljátszottam a gondolattal, hogy mást mondok neki, mint ami a valódi nevem, de aztán úgy döntöttem, megbízom benne.
-Leia Melanie Watson - mondtam gyorsan és óvatosan.
Will felvonta a szemöldökét, aztán inkább elnevette magát. A szememet forgattam. Tudtam, hogy a kentaurok nem egyeznek bele, hogy még egy varázslónövendéket tanítsanak. Az idő azonban vészesen közeledett, amikor Mesteremnek meg kellett jelennie, így gyorsan hadarni kezdtem.
-Figyelj, nekem most nem jó, de két óra múlva újra szabad leszek. Ha ráérsz, jöhetsz, de ha nem, elmegyek. Ha üzenetet szeretnél hagyni, ez alá a kő alá rakd - emeltem meg egy közepes méretű követ. - Aztán majd meglátom, mikor tudunk találkozni.
Will összevont szemöldökkel figyelt, aztán a végére rábólintott.
-Rendben. Akkor két óra múlva tali - vigyorgott, aztán a hátam mögé mutatott. - Nézd, valaki jön!
Villámgyorsan odafordultam, de nem volt ott senki. Amikor visszanéztem, Will már eltűnt. Furcsa volt. Nagyon-nagyon furcsa. Pár perc múlva a Mesterem is megjött, és elmerültem a szokásos mozdulatok, fordulások és lövések harmonikus lüktetésében.

november 23.

Gyűlölöm a havat. A fehér massza még tegnap esett le, hófehér lepedővel vonva be a tájat. A fákról már az összes levél lehullott, és a fehérségből még jobban kirítt sötét öltözetem. Igyekeztem inkább a sűrűben maradni, fák között, görnyedten haladtam. Tegnap is majdnem belefutottam egy csapat hógolyózó diákba, az egyetlen szerencsém az volt, hogy még pont időben hallottam meg valamelyiküknek az idegtépő visítását, így visszarohantam a fák közé. Ma már óvatosabb voltam, és fehér ruhát vettem fel, noha egészen egyszerűen gyűlölöm a fehéret. A nagymamám szerint jól áll, és egyszer McGalagony is megdicsért, de valahogy ódzkodom ettől a színtől. Túl világos. A mai órám után még maradtam egy kicsit az erdőben, és meglátogattam Clarissát.
-Szia, kislány - nyomtam egy puszit az orrára. - Kérsz egy kockacukrot? - nyújtottam felé a csemegét.
Clarissa óvatosan a szájába vette az édességet, orra csiklandozta a tenyeremet. Ezüst szőre még szebbnek tűnt a szikrázó hóban, szarva most is vibrált a mágiától. Amikor végzett az étkezéssel, okos fejét felém nyújtva, kérdőn nézett rám. Aprót bólintottam, mire mellém lépdelt, én pedig felkapaszkodtam a hátára, megragadtam a sörényét, és már vágtattunk is. Lovagoltam már lovon. Csodálatos érzés. De ha egy unikornis hátáról nézed a világot, az teljesen más. Lassan már másfél éve lovagolom Clarissát, de még mindig nem tudok betelni vele. Tegezem zötykölődött a vállamon, íjamat egyik kezemben tartva, kihúzott derékkal, egyenes háttal ültem Clarissán. Egyszer csak az unikornis felhorkantott. Kivettem a nyilat a tegezből, az íj húrjára helyeztem, és a vágtató Clarissa hátáról lelőttem a ránk támadó óriáspókot. Clarissa felnyihogott. Elmosolyodtam, majd ráhajoltam a ló nyakára, és a fülébe suttogtam.
-Vigyél haza!
Az unikornis horkantott, és az erdő széle felé vette az irányt. Körülbelül egy kilométerrel az erdő vége előtt megtorpant. Tudtam, hogy nem jöhet tovább. Lecsusszantam a hátáról, majd megpusziltam a csillagot a homlokán, és elindultam a Roxfort felé. Clarissa horkantva elköszönt, majd hallottam távolodó patadobogását a hóban. Hajamat betűrtem a fehér kapucni alá, és az erdő vonalát követve visszatértem a Roxfortba. Nem látott meg senki.

november 17.

Az őszi avar halkan ropogott a lábam alatt, így mindig igyekeztem halvány fűfoltokra, levél által még nem betemetett földdarabokra lépni. Az erdő halkan szuszogott, de egy varázslények lakta erdőhöz híven, mint mindig, most is valami sötét és fenyegető aura lengte körbe. Már jó mélyen bent voltam az erdőben, így bekészítettem íjamba egy nyilat, és úgy haladtam tovább. Úticélom felé menet csak egy óriáspókkal találkoztam, akit gyorsan leterítettem. Amikor a meglepően tiszta és csendes tisztásra értem, még nem volt ott. A magammal hozott plusz kabátot magam alá hajtogatva, törökülésben leültem a földre, az íjamat a kezem ügyében letettem a földre, lehunytam a szemem, és hallgattam a hajnali erdő zajait. Körülbelül húsz perc múlva megreccsent egy ág a tisztást körülvevő fák között. Azonnal kipattant a szemem, felkaptam az íjamat, beillesztettem a nyilat, a zaj felé fordultam, és lőttem. A gyilkos eszköz nyílegyenesen szelte át a levegőt, majd egyenesen a fatörzs közepébe fúródott. A lény érdeklődően szemlélte.
-Jó, jó, de még mindig nem tökéletes - bólogatott.
Meghajoltam.
-Jó reggelt, Mester - köszöntöttem.
-Jó reggelt, Gyermek - lépett ki a lombok takarásából.
Azonnal tudtam, hogy ma reggel korábban kelt, és valami fontos eseményre készül. Mint mindig, most is erdőillatot árasztott, de ebbe most valami könnyű, alig észrevehető virágillat is vegyült. Haját megfésülte, arca kissé pirosabb volt. Szőre aranyosan csillogott, patáit kifényesítette. Nyilvánvaló volt, hogy oktatásom után valami fontos eseményen fog részt venni, de hátán az elmaradhatatlan tegez ettől függetlenül ott függött.
-Kezdjük hát - lépett mögém a kentaur. - Kezdésként lőjünk pár egyszerűt.
Finoman ismét meghajtottam a fejem, majd a nyilamat az idegre illesztettem, és ellőttem.
-Nem, Gyermek, nem jó - ingatta a fejét tanítóm. - Érezd az íjat. Ne erőltesd rá az akaratodat, inkább működj együtt vele! Lélegezz mélyeket.
Lehunytam a szemem, mély levegőt vettem, és előhúztam még egy nyilat. Éreztem a fa érdes tapintását, a kezem munkája ismerősen simult a tenyerembe. Emlékeztem rá, mennyit dolgoztam vele, mennyi verejtékbe került, mire végeztem vele. Lőttem.
-Bravó! - mosolyodott el Mesterem. - Megérezted a fát.
Halványan elmosolyodtam, és az új nyílért nyúltam. Körülbelül másfél órával később, pontban fél hatkor, Mesterem elengedett.
-Holnap ugyanekkor. Viszlát, Gyermek!
-Viszlát, Mester.
A kentaur szinte azonnal beleolvadt az erdő sűrűjébe. Összeszedtem felszerelésemet, késeimet visszaraktam az övembe, és rájuk húztam a kabátot, hogy elrejtsem őket, hogy amikor visszaosonok a kastélyba, és valakivel találkozom a folyosón, ne kapjon sikítógörcsöt. Visszafelé két menyétet is elejtettem, és fél óra múlva már Hagrid házának ajtaján surrantam be.
-Ki az? Á, csak Te vagy az, Leia! - Hagrid mély basszusa betöltötte a kunyhót.
-Szervusz Hagrid! - mosolyodtam el. - Csak menyéteket hoztam.
-Ejnye, lányom, ebből még egyszer nagy baj lesz - ingatta a fejét a vadőr.
-Semmi bajom nem lesz, ha nem árulsz be - mosolyogtam csintalanul, majd megsimogattam Agyart. - Most viszont mennem kell, mielőtt észreveszik a kastélyban az eltűnésem. Viszlát, Hagrid! Holnap reggel ismét jövök!
-Viszlát, Leia! Légy óvatos!
-Én mindig az vagyok - mormogtam, miközben halkan behúztam magam mögött az ajtót.
Még csak két éve éltem a Roxfort területén, de már ismertem minden négyzetcentiméterét, tudtam, hol járőröznek a tanárok, és hogy hány órakor kel a nap, milyen helyeket érdemes elkerülni, és hol találok finom bogyókat. Azon az útvonalon, ahol most visszaindultam, jól bevált útvonalnak tekintettem, még senki nem leplezett le. Hangtalanul osontam a kastély felé, amikor hirtelen kacagást hallottam. Megdermedtem, azonnal a földre vetettem magam, kezem a késem után nyúlt. Aztán rájöttem, hogy a hang túl messziről hallatszik. Nesztelenül felálltam, és magamban elmormogtam egy nem túl nőies szót, amit Hagrid szájából hallottam még tavaly, amikor leitta magát a sárga földig. A kviddicscsapat. Ha jól látom, a Griffendélé. Akkor most vagy meg kell várnom az edzés végét, és utána úgy rohannom, mint akit üldöznek, vagy most kockáztatok, és lassan, de halkan bemegyek a kastélyba, vagy kerülök, de akkor holnap reggel sem érek oda. Bosszúsan fújtam, és inkább az erdőben maradtam, és gyakorlatokat végeztem, hogy minél gyorsabban tudjak futni, amikor eljön az én időm. Szerencsére akkor, amikor reményeim szerint végeznek, még sötét lesz, így egy tetőtől talpig sötét, testhezálló ruhába öltözött lány csak nem fog feltűnni. Ilyenkor áldottam az anyatermészetet, amiért barna hajat adott nekem. Hajlítottam, és edzettem hát, miközben a fülemben visszhangzott a játékosok kiabálása és kacagása.

október 30.

-Hátraarc, emberek! - süvöltöttem hátra, mire Arawn lemondóan legyintett.
-Te tényleg nem tudsz egy kicsit halkabban üvölteni? - tudakolta.
-Nem igazán - gondolkodtam el. - De most nem is ez a lényeg. Vissza kell jutnunk a kastélyba, de úgy, hogy ne vegyenek észre - jelentettem ki, mutatóujjamat feltartva.
-Na ne mondd. Ha nem mondod, sosem jövünk rá - mormogta Rose.

Október 30.

- Hova megyünk? - kérdezte Isabelle.
- Előre - feleltem.
- Van konkrét cél?
- Nincs - válaszolt Arawn. - Hány óra? - kérdezte inkább magától, mint bárki mástól, és az órájára nézett. - Mennünk kéne vissza.
- OK - torpantam meg.
- De tudjuk merről jöttünk, ugye?
- Hát persze - mutatott Arawn egy irányba.
- Á-á, arra! - mutattam másfelé, majd elnevettük magunkat, és egyszerre mutattunk a fiúval egy irányba:
- Arra!

október 30.

-Na - mosolyogtam. - Köszi - fordultam Arawn-hoz, aki csak fáradtan legyintett.
Megfordultam, és visszatrappoltam Nate-hez, aki még mindig nevetett, úgyhogy tarkón csaptam, aztán, mint aki jól végezte dolgát, Luna mellé léptem.
-Egyébként hová megyünk?
-Nem tudom, Rose-ék vezetnek.
-Nem hiszem el - dohogtam. - Most megint menjek előre?

Október 30.

- Nem gondoltam, hogy tud idegesítőbb lenni, mintha a családfámat fejtegetné... - Arawn elmormolta a varázsigét, minek következtében hallhatóvá vált Isabelle száját elhagyó végtelen szitkozódás.
- Mégis hogy képzelitek ezt?! Most rögtön vegyétek le rólam az átkot! Kééééérleeeee... Ó! - mosolygott, amikor észrevette, hogy most már halljuk.

október 30.

-Jaj, ne már - mondtam, vagy legalábbis próbáltam mondani, miután rájöttem, milyen átkot tettek rám.
Arawn vigyorogva nézett rám, és a fejét rázta, amikor megböködtem, hogy vegye le rólam a varászigét, Rosalie úgyszintén, úgyhogy hátramentem Lunához. Kézzel-lábbal mutogattam, de sajnos nem értette meg, úgyhogy végül kínomban Nate-hez fordultam, aki, miután megértette, mit akarok, és hogy mi történt, annyira elkezdett nevetni, hogy a szavát sem lehetett érteni. Dühösen toppantottam, és dúlva-fúlva elmormogtam (természetesen hangtalanul) néhány szitokszót, majd visszamentem Rose-ékhoz, hogy idegesítsem őket, úgyhogy egyik kezemet Rosalie orra előtt lengettem, a másikkal pedig folyamatosan böködtem Arawn-t.

Október 30.

- Mi lenne, ha itt hagynánk az erdő közepén? - vetette fel az ötletet Arawn.
- OK. Te lefogod, én megkötözöm - egyeztem bele. - Itt, most?
- Aha, miért ne - ábrándozott.
- Hallak ám titeket! - szólt Isabelle, majd folytatta a Herondale família részletezését.
- Hé, várj, mi most varázsolhatunk itt is, ugye? - suttogtam a fülébe.
- Aha, miért?
Észrevétlenül elővettem a csizmámból a pálcámat, és elsuttogtam egy Silencio!-t. Izzy nem vette észre, hogy hang nem jön ki a torkán. Még nem...
- Ez miért nem jutott az eszedbe 20 perccel ezelőtt?! - förmedt rám megkönnyebbülten Arawn.

október 30.

-Tudod, szerintem az pazarlás, ha valaki nem él az istenadta tehetségével - fejtettem ki a véleményemet. - Mivel Te Herondale vagy, nagy valószínűséggel leszármazottja vagy annak a William Herondale-nek, aki 1878-ban a londoni Intézet egyik árnyvadásza volt, tehát...
-Ez melyik diliházból szökött meg? - fordult Rosalie-hoz a Herondale fiú.
-Nem tudom, de valószínűleg egy közeliből. Ilyen elmeállapottal valószínűleg tíz méterrel a kapu után letartóztatnák.
-Ahha, egyetértek - bólintott a Herondale fiú.
-Nem, nem elmegyógyintézet, hanem sima Intézet. Az Árnyvadászok élnek ott - magyarázkodtam nekik.
Szegények, nyilván nem ismerik szegény fiú családfáját.

Október 30.

- Ez baromi jó ötlet volt Arawn - löktem meg a vállát.
- Tudom - röhögött. - De asszem megrándult a vállam.
- Úgy kell Neked - mondta Isabelle. - De izé, nem rajzolsz magadra iratzét?
- Hogy mi a bajod? - húzta össze a szemöldökét a fiú.
- Iratze. Gyógyítórúna. Tudoood.
- Jesszusom - fogta a fejét Arawn.
- Ez van, lebuktál, árnyvadász - nevettem.

október 30.

-Én előre megmondtam, hogy ez hülye ötlet! - sikítottam.
-Igazad volt! - visította vissza Luna, Nate pedig a pulcsim ujját rángatva ordított, amikor is előkerült a bokorból Rose és a Herondale srác, mindketten fuldokolva a nevetéstől.
Abbahagytam az üvöltést, és tanácstalanul néztem Rose-ékra, akik már szinte a földön fetrengtek a röhögéstől, amikor végre leesett.
-Átvertetek bennünket! - kiáltottam vádlón.
-Látnotok kéne az arcotokat - nevetett a Herondale fiú.
-Hé, ez nem vicces - vöröslött mellettem Nate.
Mondjuk, volt oka a szégyenének, szerintem ő üvöltött a második leghangosabban. Természetesen én voltam az első. Türelmesen kivártuk, amíg Rose és a Herondale fiú nevetése elhalt, aztán továbbhaladtunk.

Október 30.

- Itt álljatok meg - mondta Arawn. - Előremegyek.
- Ne, Arawn - fogom meg a karját. - Inkább én.
- De mi van, ha bajod esik?
- Nem fog nyugi. De ha mégis, Te vissza tudod vinni őket.
- Ella, Te is vagy olyan ügyes, mint én. Nálad jobb vívót nem ismerek.
- Nézz tükörbe - feleltem. - Nem ártana. Itt maszatos vagy - töröltem le az arcát.
- Hogy tud még ilyen helyzetben is poénkodni? - suttogta Isabelle Lunának, de helyette Arawn válaszolt.
- Hallottátok volna, amikor otthon egy farkassal küzdött. Gyerekek, azok a poénok... - csóválta a fejét a fiú. - Menjél. De öt perc múlva gyere vissza!
- Értettem - tisztelegtem, majd a többieknek küldtem egy biztató mosolyt. - Nyugavér és csigalom, nem lesz semmi baj.
Előrementem addig, amíg már nem láttak, lekuporodtam egy bokor mögé, és vártam. Hallottam halk tanakodásukat, hogy mégis hol a csudában vagyok, majd a lépteket, amik Arawnhoz tartoztak. Amikor a bokrom elé ért pisszentettem egyet, mire vigyorogva rám nézett, majd nyújtotta a kezét. Berántottam magam mellé a bokorba, hogy hallják a puffanást. Zuhanás közben Arawn ordított, minek következtében a lányok (és Nate) elkezdtek sikítozni. Arawn mellettem ülve ordítozott, én meg megpróbáltam visszatartani a röhögést.

október 30.

-Nate, én egyszer még megöllek - fenyegetőztem, miután már tucatszorra tápászkodtam fel a sárból, amibe a fiú kitartott lába miatt kerültem.
-Hú, de félek - gúnyolódott Nate.
-Te egy idióta vagy - húztam fel az orrom. - Tudod, mit, előre megyek Rose-ékhoz, ők valószínűleg vannak olyan normálisak, hogy nem löknek fel minden tíz méter után! - mérgelődtem.
-Ne hagyj már itt ezzel a sültbolonddal! - húzott vissza Luna ijedten.
-Jó, de akkor szólj rá, hogy hagyjon békén!
-Maradjatok már csendben! - szólt hátra a Herondale fiú.
-Miért? Most is Te beszélsz!
-Nem, Te beszélsz - szólt közbe Nate.
-Na, most viszont Te...
-Tényleg fogjátok be - szólt még egyszer a Herondale fiú, de olyan hangsúllyal, hogy elhallgattunk.
Pár pillanatig néma csend volt, mindenki mozdulatlanná merevedett.
-Mi az? Történt valami? - suttogta Luna.
-Nem tudom - válaszolt Rosalie.
Összenéztek a fiúval, gondolom, megbeszéltek valamit némán, aztán a lány intett.
-Erre gyertek - szólt halkan, és bevezetett minket az ösvényről a sűrűbe.
-Ezt most miért csinálja? - kérdeztem súgva Lunától.
-Nem tudom - lehelte vissza barátnőm. - De szerintem valami baj van.

Október 30.

- Isabelle nem tud csendben haladni? - nem nézett rám. Csak a lába előtti talajt pásztázta.
Mert nem akart hasra esni. Csak ezért nem nézett rám. Mi másért? - próbáltam beadni magamnak. Mondjuk, én se néztem őrá.
- Úgy tűnik... - vontam vállat.
Egy kicsit előrébb voltunk, mint a többiek, csak néha fordultunk hátra, amikor valaki elesett, vagy ha Luna közölte, hogy fényképeznie kell, illetve, ha Izzy felvisított (általában, mert Nate vagy ki a fene megijesztette, vagy mert cuki állatot látott).
- Figyelj, én... - kezdtük el teljesen egyszerre Arawnnal.
- Kezdd csak Te - folytattuk.
Elnevettem magam.
- Ez azt mutatja, hogy összhangban vagyunk.
- Kivéve, amikor nem - jegyezte meg.
- Kivéve, amikor nem - ismételtem.
Némán sétáltunk, majd mikor meg szerettem volna szólalni Isabelle felvisított, majd halk puffanással elesett.

október 30.

-Na? - kérdeztük izgatottan a kilépő Rosalie-tól és a Herondale fiútól.
Összemosolyogtak, majd egy kis hatásszünet után bejelentették:
-Minden OK.
Visszafojtottam a visítást, és inkább összepacsiztam előbb Lunával, aztán Nate-tel, majd összegörnyedve továbblopózva végül beértünk a fák közé.
-Megcsináltuk - egyenesedtem fel.
-Ja. Nagyon úgy tűnik, hogy nem haltunk meg. Még - méregette bizalmatlanul a rengeteget Nate.
-Mi az, nagyfiú, inadba szállt a bátorságod? - löktem meg vigyorogva.
-Nekem? Talán inkább Neked, Morgenstern - lökött vissza a fiú.
Ezt persze nem hagyhattam válasz nélkül, úgyhogy pár pillanattal később egymást löködtük, mindenki legnagyobb örömére, egészen addig, amíg Luna szét nem választott bennünket.
-Mi bajotok van nektek? - mordult ránk idegesen. - Mindenképpen le akartok buktatni?
-Ja - vágta rá Nate.
-Nem - szólaltam meg ugyanabban a pillanatban én is, majd egymásra néztünk, és kitört belőlünk a nevetés.
Luna pedig végigkergetett bennünket a kis tisztáson egy fenyőággal, miközben potyogtak a könnyeim a nevetéstől.

Ide belépni tilos.