Otthon (Ez lehet saját, vagy egy baráté)

December 22.

Könyvtárba megyünk! Csillant fel mind a két szemem. Tutibiztos, hogy elég érdekesen festhettem, mert Vicky megkérdezte.
- Valami baj van, Lucy?
- Mi? Dehogy. Semmi - ráztam meg a fejemet. Könyvtárba megyünk!

December 22.

- Ez gyönyörű - nézelődtem jobbra-balra. New Yorkban nőttem fel, ahhoz képest ezek a díszek persze semmik voltak, nem voltak hatalmas jégszobrok, három és fél méteres tetőtől talpig díszbe öltöztetett karácsonyfa, nem úszott fényárban minden egyes ház, de mégis... Valahogy a maga módján gyönyörű volt. New York város. Méghozzá hatalmas város. Nap, mint nap új emberek érkeznek oda, szinte alig vannak olyanok, akik állandóan ott élnek. Egy falu teljesen más. Egy nagyváros tele van élettel. És egy falu is. De két különböző módon. Egy faluban az emberek teljesen közvetlenek, barátságosak és olyan az egész, mint egy nagy család. Ez tetszett itt nekem, nagyvárosinak.

December 21.

Tegnap használtam először a Hopphálózatot. Először és utoljára. Köhögve és egy métert csúszva érkeztem meg Rosékhoz. Ahogy kicsúsztam a kandallóból, minden csupa korom lett. Mikor felálltam, lefejeltem a kandalló kőből készült párkányát. Egyből odakaptam a kezemet, Arawn pedig utánam kapott rendes gyerek módjára. Szégyenkezve hajtottam a kezemmel együtt a véres fejemet a fehér pólójára.
- Na, emeld fel a fejedet, had nézzem! - nyúlt az állam alá és megemelte a fejemet, majd lefejtette kezeimet a fejemről. - Kis sérülés, már nem is vérzik.
- Elkezdett alvadni? - tudakoltam, megtapogatva a sérülést.
- Bizonyára...
- Akkor a vérlemezkék - kezdtem el a szöveget, de Arawn közbevágott.
- LUCY! - segített fel a földről. - Ő itt Lucy - mosolygott. Én érkeztem meg utoljára a Hopp Hálózat segítségével. Hát mit ne mondjak, bravúros érkezés volt.
- Elnézést a kellemetlenségekért, azonnal feltakarítom, ha kapok egy söprűt vagy valami hasonlót - szabadkoztam még mindig teljesen kormosan. Habár Arawn az arcomról letörölte a nagyja kormot. Rose édesanyja (tudom, nevelőanya...) egy pálcaintéssel elintézte a dolgot. Nagyon kedves nő. Megköszöntem, hogy feltakarította a mocskot, amit csináltam, ő pedig megjegyezte, hogy az első út mindig nehéz a Hopp Hálózaton.
- Azt hiszem, ez volt az első és utolsó utam - súgtam oda Arawnnak.
- Tudod, még vissza is kell menned a Roxfortba - súgta vissza.
- Én itt maradok.
- Itt? Pont itt? A kandalló előtt?
- Pontosan.
- Te tudod...

Reggel korán keltem.
- Miben tudok segíteni? - tudakoltam Rose anyukájától. Megkérdezte, tudok-e tojást sütni. Bólintottam, így kaptam egy levendulamintás lila kötényt a nyakamba, a kezembe pedig egy serpenyőt. Így érkezett meg Arawn.
- Na, mire készülsz, picur, azzal a serpenyővel? - puszilta meg az arcomat, mire akaratlanul is összerezzentem és körbefordultam. - Én jó voltam! - emelte fel a kezeit védekezően.
- Jó voltál, persze... - tettem a tűzhelyre a serpenyőt. De jó! Önműködő. Rátettem és már meg is gyulladt alatta a tűz.
- Akkor mit fogsz vele csinálni?
- Nem fogod kitalálni. Nagyon nehéz - húztam az agyát. - De... Éppen ma reggel, tojást fogok sütni.
- Na, ezt nem gondoltam volna. Tudsz tojást sütni? - csodálkozott.
- Hogyne tudnék? - vontam fel a szemöldökömet. Még tanulnom kell azt a csak-egy-szemöldökömet-vonom-fel dolgot, de addig megteszi kettő is.
- Na, akkor ügyes vagy - lépett mögém és átölelte a derekamat.
- Tudod - fordultam meg, de Arawn továbbra sem engedett el. Fél szememet a tojásokon tartottam, úgy magyaráztam neki. - meg kéne beszélni ezt a kettőnk kapcsolata dolgot.
- Oké. Mit szeretnél rajta beszélni? Megcsókoltalak. Igen és...
- Milyen volt? - csúszott ki a számon, majd miután kimondtam, rögtön le is hajtottam a fejemet. - Nem, semmi. Felejtsd el. Nem mondtam semmit.
- Szóval nem volt jó? - persze neki megy ez az egy-szemöldök-felhúzós izé.
- De, csak... Jó volt, a legjobb, persze, hogy a legjobb, mert az volt az első és borzasztóan szeretném, ha lenne még több is. Micsoda? Miket beszélek? Ne is figyelj, mert lehet, hogy neked ez volt a legrosszabb. Mert tuti az volt. Biztos vagyok benne. És megcsókoltál. De miért? Mert olyan jól jött azután a kérdés után? Vagy miért? És ha már erre válaszolsz, akkor nyilvánvalóan megkérdezem, hogy neked milyen volt. Mert tudni szeretném. Hiszen jó lenne tudni. És akkor most mi van velünk, tudod, így kettőnkkel? Megcsókoltál. Ez mit jelent? Azt, hogy mi együtt vagyunk? Mint barát és barátnő? Vagy csak úgy történt egy csók, amit szinte mindenki látott? De mondjuk miért is akarnál egy olyan lánnyal lenni, mint mondjuk én? Nem is értem. Idegesítő vagyok. Tanulok. Állandóan. Ha ideges vagyok, rengeteget beszélek. Antiszociális vagyok. Mi van bennem jó tulajdonság? Semmi. És a szüleim különben is megölnek, ha lenne egy barátom. Mivel nem tudok semmit a te szüleidről, róluk nem tudom, hogy megölnének-e. De én megölném magamat a találkozás előtt annyira félnék a véleménytől. Szóval akkor most őszintén. Mi van velünk? - sóhajtottam egy nagyot. Arawn vett egy nagy levegőt és úgy kezdte.
- Huh. Látom, ideges vagy. Hogy milyen volt a tegnapi csók? Nagyszerű. Szerinted itt állnék a derekadat átölelve, ha nem lett volna jó? Nem vagyok valami jó érzelemkifejező. Szóval elég ha azt mondom, hogy nem úgy gondolok rád, mint egy lányra a sok közül? Tudod, ezekben a romantikus filmekben azt szokták mondani, hogy te vagy AZ a lány. És nekem ne mondj ilyet, hogy nincs egy jó tulajdonságod sem! Szép vagy. Sőt! Az én szememben gyönyörű. Okos vagy és ez nagyszerű. És én szeretem, ha ideges vagy és sokat beszélsz. És nem vagy idegesítő. Egy kicsit sem. Jó? Én így szeretlek. Ilyennek, amilyen vagy. Ami pedig kettőnket illeti. Hivatalosan is meg kell kérnem, hogy a barátnőm legyél vagy mit kell csinálnom ahhoz, picur? - felnevettem a végén.
- Várj egy pillanatot és a nyakadba ugrok, csak odaég a tojás - rontottam el a csodás szerelmi vallomást, azzal, hogy levettem a tojást a tűzről és egy fehér tányérra helyeztem. Majd visszafordultam Arawnhoz. - Most ugorhatok?
- Gyere! - tárta szét a kezeit. - Háromra, oké? 1...2...3... Ugorj, picur! - nevetett, én pedig a nyakába ugrottam. Arawn puszit nyomott a fejemre.
- Akkor most a barátnőd vagyok? - emeltem fel a fejemet.
- Úgy néz ki - felelte, mire a vállába fúrtam a fejemet. - Na, itt hagylak háziasszonykodni, én pedig megyek Jaceszel liszteszsákot pakolni.
- Aztán nehogy nekem kitárgyaljatok engem! - emeltem fel az ujjamat. - Tudom ám, hogy a fiúk pletykásabbak, mint a lányok.
- Jaj, te mindent tudsz - borzolta össze a hajamat, aztán kaptam a homlokomra egy puszit.
- Azért örülök, hogy megbeszéltük - tettem hozzá, mikor már majdnem elérte az ajtót.
- Én is.

december 21.

-Ébredj, Iz!
-Most már komolyan senki nem hagy aludni? Egyébként is, mit keresel itt a lány hálókörletben, Jace?
-Ööö... Rose-éknál vagyunk.
Rose-éknál vagyunk. Rose-éknál vagyunk! Egy szempillantás alatt ledobtam a takarót, és megragadtam Jace ingét, aki meglepetten nézett rám.
-Na, mikor megyünk a walesi fiúkkal bandázni? Jaj, az Angyalra, el sem hiszem! Will Herondale is walesi volt - hanyatlottam vissza az ágyra álmodozó tekintettel.
Jace lesápadva nézett rám, aztán megrázta a fejét.
-Na jó, először is segítenünk kell Rose-éknak a szálló eltartásán, mert rengeteg vendég jön így karácsonykor, mi pedig teljesen ingyen vagyunk itt. A maradék időt pedig tréningezéssel fogjuk tölteni, hogy felkészüljünk, ha rajtunk ütnek a halálfalók. És, nem utolsó sorban, nem randizhatsz walesi fiúkkal - nézett rám zordan Jace.
-Jaj, ne mááár - hisztiztem az utolsó pont hallatán.
-Nem, és kész. Most pedig öltözz fel, hugi - Jace odahajolt, és egy puszit nyomott az orromra, majd kiment a szobámból.
Gyorsan magamra kaptam egy rózsaszín pólót és egy farmert, megfésültem a hajamt, és már rohantam is ki a szobámból.
-Jó reggelt! - ugrándoztam be a konyhába. - Miben segíthetek?
-Jó reggelt! Isabelle, ugye? - libegett elém Rose édesanyja.
Kedves és szép asszony.
-Igen - mosolyogtam félszegen.
-Pincérnő megfelel?
Felcsillant a szemem. Ááá! Walesi fiúk, jövök!
-Persze!
-Rendben, vedd fel ezt, és légy mindenkivel nagyon kedves! Bár ez, tudom, nem lesz nehezedre - mosolygott, aztán átadott egy kötényt.
-Szia Iz! - integetett egy liszteszsák alól Arawn.
-Vicky! - ugrott ekkor a nyakamba Lun.
-Szia! - fordultam meg. - Max és Nate?
-Még húzzák a lóbőrt - legyintett. - Áh, világ lustái!
-Egy adag tojásrántotta az egyeshez... - lépett be Rose, aztán meglátott engem, ugyanolyan ruhában, mint amilyenben ő volt. - Oké, egy esélyt kapsz, de ha megrémíted a vendégeinket, véged! - mutatott rám.
-Hol van ilyenkor Jace, hogy megnyugtasson?
-Mindjárt jön, csak Arawn-nal liszteszsákokat pakolnak - nézett fel Lucy egy pár sülő tojás mellől.
Szakácsnő, de jó! Én jó, ha egy szendvicset meg tudok csinálni.
-Iz, gyere már! - szólt rám Rose.
-Megyek! - siettem oda hozzá.
-Semmi érzelemkitörés, csak odamész, köszönsz, megkérdezed, mit kérnek, és ennyi, rendben?
-Oké - bólogattam.
-Akkor gyere.
Rose nyomában beléptem az étkezőbe. Még csak kevesen voltak, de azok nagyon fáradtan, és nagyon... Cukin néztek ki!
-Atyám, miért nem mondtad, hogy a walesiek ennyire helyesek? - rebegtem elragadtatva.
-Azt hittem, az én látásom után a többi walesi már szürke egérke lesz - ráncolta a homlokát. - Na, menj már!
-Tegnap a vonaton még nem voltál ilyen undok - nyújtottam ki rá a nyelvemet, aztán elmentem felvenni a rendelést.
Megcéloztam egy asztalt, ahol egy jóképű, kb. 30 éves férfi és a felesége ült.
-Jó reggelt! - mosolyogtam rájuk elbűvölően. - Mit kérnek reggelire?
-Szervusz! Kérnénk két adag tojásrántottát, két üveg szénsavmentes ásványvizet...
-Egy adag bundáskenyér és egy üveg szénsavas ásványvíz.
Megfordultam a hangra, és találkoztam a tenger, az ég és az űr nászával. Annyira elvarázsolt a szeme, és az azt keretező gyönyörű szempillái, hogy csak fáziskéséssel vettem észre hollófekete haját, és nemes arcéleit. Mindez összesen három másodpercet vett igénybe, utána ugyanis megráztam magam, és megacéloztam a szívemet. Legutóbb, amikor beleestem egy helyes fiúba, összetörte a szívemet.
-Á, William!
Nem igaz. Nem igaz. Willnek hívják. Nyeltem egyet.
-Jó reggelt, Hans bácsi.
Will unott arccal dobta le magát a harmadik székre, majd hosszú ujjaival piszkálgatni kezdte a terítőt.
-Akkor ennyi lesz? - mosolyogtam az úrra.
-Igen, kedves.
-Rendben. Egy pillanat, és hozom - libegtem be a konyhába. - Két adag tojásrántotta, egy adag bundáskenyér, két üveg szénsavmentes, és egy üveg szénsavas ásványvíz - hadartam.
-Jól vagy, Vicky? - szaladt oda hozzám aggodalmasan Luna.
-Igen, miért?
-Mert halálsápadt vagy.
-Én? Soha - hadartam, idétlenül vihogva.
De közben végig azokon az eszméletlen kék szemeken járt a fejem, és azon, hogy mennyire ellenségesen néztek rám. Mintha távol akartak volna tartani. Amikor legközelebb kivittem nekik az ételt, nem néztem Willre. Ő sem nézett rám. Jó ez így. Az ő, és az én érdekemben is remélem, hogy ez így is marad. Ezért kaptam kis híján szívrohamot, amikor a pincérnő-szerkóm egyik zsebében közvetlenül az ő asztaluk után egy kis levélkét találtam.

Október 25.

A Nap szelíden sütött be a nyitott ablakomon, a késlekedő vándormadarak édes éneke, és a szél susogása hallatszott. Bár már az ősz derekánál jártunk, nem szoktam rá még arra, hogy csukott ablaknál aludjak. Mikor kibújtam a meleg takaró alól, éreztem is a hajnal hűvösét a lábamon. Roxfortban is ilyen hideg lesz reggel? Roxfort... Ma indulok el. Itt hagyom Hope Under Dinmore szép erdős tájait, Hampton Court ismerős kőfalait, Apát, Anyát... Persze Arawn sosem izgult ezen. Összeszorult a torkom. Arawn... Bár majdhogynem napi szinten leveleztünk, borzasztóan hiányzott. A szeme, a haja, az arca, a szája, az illata, a keze, az  érintése, a nevetése... Egyszóval, mindene. Még a cukkolásai is. Sőt, néha még a borzalmas rántottáját is hiányoltam némely reggelen, amikor megpróbált besegíteni a reggelinél. Nem értettem sosem, Anyuék miért engedték meg neki, hogy főzzön, mert finoman fogalmazva, nem volt egy konyhatündér. Ha jól számolom, csak ezen a nyáron 17 alkalommal gyújtotta fel az abroszt. Bár szerintem, mert úgy szeretik, mint saját fiukat. Amúgy, lényegében majdhogynem az is, mert szülei alig vannak otthon - apja mozdonyvezető, anyja pedig a vonaton főz (hát, a főzőtehetségét nem az anyjától örökölte). Nemegyszer aludt nálunk, hol valamelyik vendégszobában, hol a szobámban. Együtt nőttünk fel. Mosolyogva emlékeztem vissza a szép emlékekre, amikor Apa nyitott be az ajtón.
- Azt hittem, még nem ébredtél fel Llewella - nézett rám olyan melengető nézéssel, amilyet csak ő tud. - Mindjárt kihűl a reggeli.
- Bocsánat, Apu - halovány mosollyal üdvözöltem. - Csak... elgondolkoztam.
- Nagy nap ez a mai, Ella - mondta büszkén. - Végre Roxfortos diák leszel.
- Igen, tudom - próbáltam lelkesen kiejteni ezt a két szót, de nem hiszem, hogy sikerült. Apu leült mellém az ágyra.
- Mi a baj? - kérdezte.
- Csak nem tudom elképzelni nélkületek az életem - mondtam. Ő az egyike azoknak, akinek elmondom, mi bánt. Még két ilyen ember van. A többi ember nem ismer.
- Ella, nem örökre válunk el - simította meg a karom. - Mindjárt itt a téli szünet. Hidd el, nem olyan hosszú az a két hónap.
- Tudom... De annak tűnik - motyogtam.
Ekkor nyitott be Anya.
- Már azt hittem, megettek titeket útközben - mosolygott. - A reggeli kész van, most már kétség kívül kihűlt. Pedig a kedvencedet csináltam, Llewella.
- Mindjárt megyek, Anya - álltam fel. Nincs értelme rugózni a Roxforton. Minek? Előbb vagy utóbb úgyis eljön. Addig meg élvezzük. - Csak még átöltözöm.
- Hát persze - pattant fel Apu. - Lent várunk.
Kihúztam a fiókom, és kivettem a bordó kötött hosszú ujjú felsőm, amin aranyszínű csíkok futottak vízszintesen. A második kedvenc felsőm. Felvettem a földről a sötétkék farmerem (fogalmazzunk úgy, hogy egyéni felfogású rend van a szobámban). Végül a barna, térdig érő boszorkánycsizmába bújtattam be a lábam, merthogy itthon nem lehet zokniban mászkálni, mert a) jéggé fagy a lábam b) ez egy szálló.
A reggeli tényleg a kedvencem volt. Egyszerű walesi kaja, de imádom. A neve: 'Cawl'. Ez póréhagymából és bárányhúsból készül, van benne répa is, krumpli meg víz. Arawn anyukája hozott nekünk először, azóta az a fav nálam. Alapvetően nem igazán szeretem a walesi konyhát, de ezt imádom. És Anya borzalmasan jól csinálja.
- Ez nagyon jól sikerült - tettem le a villám az tányérra. - Kár, hogy ilyet nem csinálnak majd Roxfortban.
- Köszönöm. Csomagoltam egy nagy dobozba Neked és Arawnnak. Ő is rég evett már ilyet - állt fel Anya. - Nem mész csomagolni? Nem sokára indulni kell, ha oda szeretnénk érni az esti lakomára.
- Indulok - álltam fel én is. - Köszönöm szépen, elég volt, finom volt.
Felrohantam a szobámba. A poggyászba már a legfőbb dolgok be voltak pakolva, már csak pár dolog hiányzott belőle, mint például az íjásztok, íj, és a nyilak, és a kis zsebkés, ami nélkül nem tudok mozdulni se, mindig oda van csatolva az övemhez. Persze, ezt álcáznom kell, mert nem hiszem, hogy a tanárok örülnének, ha tudnák, mit ráncigálok magammal. Ahogy az íjászfelszerelést sem kéne nagyon mutogatnom. Még betettem a kedvenc könyveimet, és a pizsamámat is. Más nem hiányzott, úgyhogy becsuktam a poggyászt. Körbenéztem a szobámban. Olyan üresnek tűnt, és ami a legrosszabb, rendesnek. Utoljára szívtam egy nagy levegőt, majd levonszoltam a bejárathoz, ahol Apa letett a kandalló elé.
- Még van egy óra az indulásig. Addig kóborolhatsz - mondta, és én hálásan mosolyogtam rá. Tudta, hogy mennyire fog hiányozni az erdő.
Ruganyos lépésekkel indultam el a fák közé, ahol még félhomály uralkodott. Egyre beljebb és beljebb hatoltam, már nem is volt kitaposott ösvény, de nem estem pánikba, mert pontosan tudtam, hol vagyok. Nem kellett hozzá térkép, ezt a helyet úgy ismertem, mint a tenyerem. Igazság szerint, én mindenhol eligazodok, amíg nem kapok térképet. Térképpel viszont még a saját házunkban is eltévedek.
Lassítottam, mert már nagyon kellett figyelni a gyökerekre, és mert már nem voltam messze. Halkan osontam el az őzek odúja mellett, és utána már csak egyet kellett kanyarodnom és megláttam a kis faházikót.
Mi építettük Arawnnal úgy 7 évvel ezelőtt. Persze, Apa segített egy csomót, de azért mégis mi csináltuk. Együtt rajzoltuk meg a tervet, és rendeztük be. Apa összerakta a házat, de minden mást mi csináltunk.
Megálltam az ajtó előtt, és leakasztottam a nyakamból a kulcsot, ami egy bőrszalagon függött. Az apró kulcs szinte nesztelenül kattant a majdhogynem teljesen láthatatlan zárban. Beléptem a kunyhóba, és beszívtam az ismerős illatát. Megöntöztem a virágokat, és leporoltam a polcokon lévő képeket. A képeken Arawnnal voltunk, ketten. Minden évben készült egy fotó, amit kitettünk a polcra. Mosolyogva futtattam végig a tekintetem a 8 képen.
Még egy ideig pakolásztam, majd az órámra néztem. Már csak 10 percem volt hátra, pedig az út haza normál tempóban 20 perc.
- Hogy az a leprás madárpók rúgná meg... - morogtam, amikor kiléptem az ajtón, és belerúgtam a küszöbbe. Bezártam az ajtót, és futásnak eredtem.
Szerencsére elég edzett vagyok ahhoz, hogy ne erőltessen meg ez a kis futás, de a fák közötti homályban nehéz volt a gyökereket kikerülni. Magam sem hittem el, hogy alig 9 perc alatt értem a bejárat elé.
- Pontosan érkeztél - mosolygott Anya.
- Siettem - feleltem. - Akkor indulunk?
- Indulunk - mondta Apa.
A Hophálózat segítségével Apa előbb ment a King's Krossra, aztán én léptem be a kandallóba.
- King's Kross - mondtam rendesen artikulálva, majd eldobtam a port. A világ elkezdett forogni körülöttem, majd hirtelen megállt, és én kiestem a kandallón, ami a vasútállomás igazgatójának az irodájában volt. Pár másodperccel később Anya lépett ki a zöld lángok közül, és felsegített.
- Már megint nem sikerült landolni? - somolygott.
- Nem... Soha nem fogom megtanulni - húztam el a szám.

/folytatódik a King's Kross-on/

Remélem kellemesen telik az iskolán kívül töltött idő.