Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző

május 18.

Esik. Megint. Úgy tűnik, az utóbbi időben az időjárás alkalmazkodott a hangulatomhoz. Mivel a vizsgák időpontja egyre közeledik, a tanárok annyi házit sóztak ránk, hogy majd' megszakadunk. A legjobban azzal a képpel tudnám demonstrálni kilátástalan helyzetünket, hogy amikor Day-jel együtt írunk házit, már nem böködjük egymást és nem nevetünk fel vicceken, hanem én a fiú vállának dőlve firkálom a pergamen szélét, Day pedig unottan játszik egy hajtincsemmel. Amikor egymáshoz szólunk, az is körülbelül annyiból áll, hogy: Kész vagy? Egy nagy frászt! Te, az levadászták, nem megvadászták... Ja, jó, kösz. Luna és Nate is nehezen viselik a vizsgaidőszakot, így általában együtt szenvedünk. Beülünk a könyvtárba, és kitaláljuk, hogy most aztán tanulni fogunk, ami abból áll, hogy fáradtan bámuljuk egymást és a falat. Ma a klubhelyiségben "tanultunk".
-Gyerekek... - szólalt meg Nate, a fotelbe süppedve.
-Hmm? - nézett rá Luna álmatagon.
-Tanulni kéne.
-Nem ártana - helyeseltem, és ülő helyzetbe tornáztam magam.
-Na, gyerünk - vette a kezébe Day is a tollat.
Pár percig összpontosítva írtuk a házit, majd szinte egyszerre dobtuk el a tollat.
-Ez így nem megy - nyüszítettem.
-Mikor volt a második koboldlázadás? - nézett rám Nate.
-Hogy a hányadik micsoda? - bámultam vissza tök kukán.
-Ezt tanultuk? - fintorgott Day.
-Ühümm, második órán - ásított Luna, majd, miután észrevette, hogy mindannyian értetlenül meredünk rá, megvonta a vállát. - Binns olyan hangosan tüsszentett, hogy felriadtam, és mielőtt visszaaludtam volna, még elmondta.
-Ahha - mélázott Nate. - Én asszem azon az órán a ceruzáimból raktam várat.
Fáradtan felnevettem. Day megcirógatta az arcomat, és óvatosan arrébb húzott egy hajtincset az arcomból.
-Rendben, hamarosan vizsga - nézegette a ceruzája végét rágcsálva a határidőnaplóját (van neki olyan? Mióta? Jesszus, nekem is kell egy!!!) Luna. - Most már igazán tanulni kéne - nézett rám aggodalmasan.
-Okés - nyújtózkodtam, bár a hátam közepére sem kívántam. - Na, mivel kezdünk?
-Mágiatöri? - vetette fel Nate, mire egy emberként sóhajtottunk fel, és előkapkodtuk a könyveinket.
A délután hátrelévő részében egymást kérdeztük ki, és papírrepülőket hajtogattunk, amikor már füstölt az erőfeszítéstől az összes idegvégződésünk. Szóval semmi extra. Jaj, drága napocska, csak egyszer bújj ki a felhők közül, kérlek!

május 9.

-Még jó! - dörzsölte össze a két tenyerét Day. - Gyertek, tudok egy helyet a Rengetegben.
Azzal se szó, se beszéd, fekete kutyává változott, és elrohant, azonban fehér farkas alakomban könnyen utolértem. Luna és Nate is utánunk vágtáztak. Beértem Day-t, és mellette rohantam tovább. Felém nézett, és hunyorított. Teljesen olyan volt, mintha kacsintana rám. Farkasvigyort küldtem feléje.

május 9.

Nate-el egy kicsit elvonultunk az egyik távolabb eső tisztásrészre, tanulni. Ugyanis már elegünk volt a zsúfolt, állott levegőjű és zajos klubhelyiségből. Míg Ő csak egyszerűen elterült a füvön hanyatt fekve, kezében a füzetét tartva,én jó szokásom szerint fel-alá járkáltam,és úgy mondtam magamban az anyagot. Kezdik a tanárok a szokásos vizsgák előtti szívatást.
-Eszembe jutott valami. Ami szerintem nem rossz ötlet. -álltam meg hirtelen. De láttam,hogy Nate semmit sem hall,mert a fején volt a fejhallgató,és éppen zenét nyomatott magának valamelyik kütyüjéről. Leguggoltam mellé, szépen leszedtem a fejéről,és még egyszer elismételtem,amit mondtam.
-Aha. És mi lenne az?
-Valamikor ki kéne próbálnunk a patrónusbűbájt.
-És pont most, és itt jutott az eszedbe?
-Csodálkozol? Nekem mindig a leglehetetlenebb helyen és időben jönnek ezek. Na,de mit szólnál hozzá? -kezdtem kíváncsian böködni.
-Tudod,hogy minden gyökérségben benne vagyok. Amúgy engem is érdekel,hogy milyen állat lehet a patrónusom. -vigyorgott.
-Oké,akkor majd másokat is ráveszek, például Izzy-t.
A Tiltott Rengeteg szélénél lévő kis tisztáson meg is találtam,amint Day-el Bájitaltant tanultak,vagy valami ahhoz hasonló dolgot csináltak. Előadtam Nekik az ötletemet,majd kérdőn pislogtam rájuk.
-Nos? Benne vagytok?

május 9.

-Ajándékriadó - huppant le mellém a fűbe Day, gyors puszival köszöntve engem.
Fáradtan felegyenesedtem görnyedt testtartásomból, amiben már legalább fél órája szuggeráltam a Bájitaltan könyvet, hogy legyen szíves, lopja bele magát a fejembe, mert meg fogok bukni a vizsgán. Fejemet a fatörzsnek döntöttem, hajfonatomat előrehúztam, hogy ne nyomja a fejbőrömet. Day felvonta a szemöldökét.
-Fáááááááááááradt vagyok - közöltem elnyújtottan és ingerülten.
-Segítsek? - hajolt közelebb Day, meglesve a könyvem borítóját, majd összeborzongott. - Bájitaltan? Te jó ég! Kérdezd Lunát.
-Nate-tel elmentek egyet valamerre csavarogni. Majd visszajönnek - nyújtózkodtam, aztán elmosolyodtam, és Day felé fordultam. - De milyen ajándékról is van szó?
-Kiskori kép rólad - vigyorgott önelégülten.
Egy csapásra felébredtem.
-Hogy mi? Rólam nem készültek fényképek. Csak Jace-ről!
-Tévedés - koppintott az orromra nevetve Day.
-Te jóóóóó ég! Volt rólam fénykép, és te meg sem mutattad? - fordultam hitetlenkedve Day felé, aki csak vigyorogva megvonta a vállát, és egy képet adott a kezembe.
-Látod, már akkor is gyönyörű voltál - suttogta.



-Jaj, tényleg, már emlékszem! - ragyogott fel az arcom. - Cecily készítette rólam.
-Igen. És adott nekem egy példányt - vigyorog Day.
-Megkapom? - szorítottam magamhoz a képet.
-Persze. Csak vigyázz rá.
-Köszönöm - mosolyogtam, majd gyors puszit nyomtam Day arcára. - Most viszont segítened kell.
-Jaj, ne már! - szenvedett Day.
Így történt, hogy Day és semmit nem tanultunk Bájitaltanra, mert elhülyültük az egészet.

április 12.

Kissé zihálva vettem a levegőt, leheletem fehér páraként gomolygott elő. A hold csak egy vékony sarló volt, de így is erős fénnyel világított, a csillagok mellette csak pislákoltak. A füvön megcsillantak a nemrég leesett esőcseppek. Már majdnem elértem a Tiltott Rengeteg szélét. Amint beértem a fák közé, elégedetten elmosolyodtam, lehunytam a szemem, és erős farkaslábaimon futni kezdtem. Olyan voltam, akár egy fehér villám a fák között. Nesztelenül, lesunyt fülekkel vágtattam úticélom felé. Már nem voltam sem fáradt, sem erőtlen. A szívem kétszeres erővel dobogott, és vágytam már arra az ígért meglepetésre. Amikor megérkeztem a tisztásra, levetettem farkasbőrömet, és nagyot szippantottam az éjszakai levegőből. Day gyengéd mosollyal szemlélt a tisztás egyik árnyékos sarkából, aztán megindult felém. Megkönnyebbült mosollyal öleltem át, arcomat a vállába fúrva.
-Hát eljöttél – suttogta a fülembe.
-Hát persze. De tudnod kell, hogy csak a meglepetés miatt – incselkedem vele, kibontakozva az öleléséből. – Na, mit kapok? – kérdeztem kíváncsian.
-Merlin, de mohó az én kis Belle-m – csóválta a fejét nevetve, aztán intett valakinek.
Az erdő legsötétebb mélyéből egy hipogriff lépett elő. Okos szemével kérdőn meredt rám, szemmel láthatóan Day-t már jól ismerte. Elakadt a lélegzetemen.
-Ez egy… Ezt te… És ezért…
-Igen, Belle. Tudtam, hogy mindig is szerettél volna repülni eggyel, így Hagrid segítségével megszelídítettem a kis Virágszirmot – Day a hipogriff mellé lépett, és gyengéden végigsimított a szárnyán. – Tetszik? – kérdezte reménykedő tekintettel.
A meghatottságtól csak bólogatni tudtam.
-Hát akkor mire vársz? – kérdezte Day csintalan vigyorral az arcán, egész lénye csak úgy ragyogott.
Meghajoltam a hipogriff előtt, szememet le sem véve róla. Az állat nem tétovázott, ő is meghajolt. Szinte repültem új barátom felé, remegő kézzel végigsimítva tollain, csőrén.
-Day, én… Nem tudom, mit mondjak. Ez varázslatos – súgtam botladozó nyelvvel.
-Az összes külön töltött karácsonyt, húsvétot, szülinapot bepótoltam? – vigyorgott a fiú.
-Még annál is többet tettél – öleltem át.
A hipogriff türelmetlenül kapált a patáival.
-Na, mire vársz, Belle?
Fülig érő szájjal felkapaszkodtam a hipogriffre. Elmondhatatlan érzés volt. Day felugrott mögém, és megpaskolta az állatot.
-Te vezetsz – suttogta, én pedig megadtam a jelet.
A hipogriff elrugaszkodott a földtől. Két erős szárnyát kitárta, és repültünk. Nem seprűn, nem valami ócska fadarabon. Repültünk. Igazából. Egy hipogriffen. Az állat tétovázás nélkül a tó felé vette az irányt. A hold fénye bevilágította a környéket, folyékony ezüstté változtatva a víztükröt. És akkor elhatároztam valamit. Jace megölt volna, ha megtudja. De nem volt ott. És akkor és ott, csak én rendelkeztem az életemről.
-Erősen fogj! – szóltam hátra Day-nek, aztán teketóriázás nélkül álló helyzetbe küzdöttem magam.
-Belle, mit csinálsz? – hallottam Day hangját, amely furcsán volt egyszerre aggódó és örömteli.
-Repülök – válaszoltam, kitártam a karomat és nekifeszültem a szélnek.
Az erős szembeszél hátrarepítette a hajam, tépte a ruhámat, de nem bántam. Úgy éreztem, akkor szakadtam el apámtól, minden gonoszságától, minden korlátjától. Végtelenül szabad voltam. Amikor már kisebb jégcsapok csüngtek a kabátomon, visszaültem. Day magától értetődően átölelt, testével melegítve engem. Nem mondta, hogy őrültség volt, amit csináltam. Nem mondta, hogy meghalhattam volna. Hiszen ő fogott. És ő soha nem engedett volna el.
-Köszönöm – suttogtam.
-Van még valami – simított végig a hajamon Day.
-Az a valami az, amit McGalagonytól csentél el?
-Igen.
Day belenyúlt a kabátja zsebébe, és előhúzott belőle egy…
-Te jó ég, lenyúltad az igazgatónő merengőjét? – kiáltottam fel egyszerre hitetlenül és büszkén.
-Ahha – vigyorgott Day. – Most az én emlékeim vannak benne. Rólad. Rólunk. És van pár, ami rólam – komolyodott el egy pillanat alatt. – Szeretném, ha megnéznéd őket.
Óvatosan végigsimítottam a peremén.
-Biztos, hogy ezt szeretnéd? – kérdeztem, mélyen belenézve Day szemébe.
Szeme fényesebben ragyogott, mint a csillagok, kéksége semmihez nem volt hasonlítható.
-Teljesen.
Megszorítottam a kezét. Day megfogta a merengő peremét, én pedig egy mély lélegzettel az emlékei közé zuhantam.
Egy szőke hajú kislány és egy fekete hajú fiú játszottak egy patak partján. Fogócskáztak. A lány kacagva futott a fiú elől, aki ragyogó mosollyal az arcán adott szívesen újabb és újabb előnyöket a lánynak, csak hogy ő nyerje a játékot.
-Nyertem, nyertem! – énekelte a kislány kacagva, de még mindig futva a fiú elől.
Nem figyelt, és felbukott egy faágban. Nagy sikollyal a patakba zuhant. Szerencsére a patak nem volt mély, a fiú gyorsan odafutott, és kihúzta a csuromvizes kislány. Kék szemében aggodalom csillogott.
-Isabelle, jól vagy?
A lány szipogva megtörölte az orrát, és csak bólintott egyet. A fiú azonban meglátta a nadrág térdénél a szakadást és a vágást, melyből vér folyt. A kislány megpróbálta eltakarni.
-Semmiség – közölte a fiúval.
A fiú válaszolni szeretett volna, de ekkor éles hang harsant.
-Mit tettél? – töltötte be a levegőt a lány apjának hangja.
-Én… Én semmit – nyöszörögte riadtan a fiú.
A lány odafordította a fejét, kék szemében rémület csillogott.
-Apa, ne! Nem csinált semmit!
De a férfi már meg is indult, szemében gyilkos indulat égett.
-Fuss! – sikoltotta a kislány, és a fiú elé vetette magát.
A fiú riadtan futásnak eredt. A férfi utána ment volna, de a lány nem engedte tovább. A férfi keményen megütötte. A lány összerogyott, négykézlábra zuhant. Haja az arcába hullott, így nem látszódott az arca, de a válla rázkódott. Sírt. Aztán felemelte a fejét. Kék szemében indulat égett, a jobb szeme alatt csúnya, lila folt éktelenkedett. A férfi után vetette magát, és teljes erejéből a lábába csimpaszkodott. A férfi már lerúgta volna magáról, amikor a színen egy szőke fiú jelent meg. Pár évvel lehetett idősebb a kislánynál és a barátjánál. Azonnal húgához rohant.
-Apa? – arany szeme kétségbeesetten csillogott.
A férfi hezitált egy pillanatig, aztán úgy döntött, hagyja elmenni a fiút, és fia felé fordult. A kislány a földön törölgette bőszen a szemét.
-Gyere, Jacob – húzta fel a földről a fiút, aki pedig húga kezét ragadta meg.
A lány elmentében még visszanézett. Nagy, kék szemében könnyek csillogtak. Aztán elfordult. A bozótosban megmozdult egy bokor. A fiú maszatos arca bukkant fel. Kis kezét ökölbe szorította, kék szeme elszántan csillogott, miközben vágyódva nézett a kislány után.
Ezután bevillanó képek követték egymást. A fiú és a lány titkos játékai, majd az első iskolai nap, amikor rájöttek, egy osztályba kerültek. A közös csínytevések, egy közös almaevés, egy közös filmnézés. Aztán a férfi, ahogy megöli a fiú szüleit. A fiú a lépcső alatt nyelte a könnyeit, nem mert hangosan felzokogni. Nem találták meg. Nem volt olyan rokona, aki befogadta volna, így utcára került. Nem mert a lány közelébe menni, hátha az apja őt is megöli. Önerőből megtanulta az animágiát, és néha kutyaként csent el egy-egy kolbászt valahonnan. Aztán a Roxfort őt is megtalálta.
A következő, utolsó kép hosszabb volt. A fiú a zsúfolt folyosó közepén állt, szemét le sem véve egy szőke lányról. A lány nevetgélve, viccelődve sétált egy másik szőke hajú lánnyal és egy barna hajú fiúval. A fiú sokáig mozdulatlanul állt, aztán elszánta magát, és elindult a lány felé. Innen már én is ismertem a történteket.
Kirántottam a fejem a merengőből, a szívem hevesen dobogott. Hátrahőköltem, és csak Day erős karja mentett meg attól, hogy ott helyben lezuhanjak a hipogriff hátáról.
-Te… Én… Miért nem mondtad hamarabb? – szedtem gyorsan a levegőt, a látásom pedig egyre jobban elhomályosodott, ahogy könnyek tolultak a szemembe.
-Mert nem szerettem volna, ha így nézel rám – mosolygott szomorúan Day. – Szánakozva. De nem kell. Tudod, Belle – fogta meg az egyik hajtincsemet. -, hogy miért nevezlek Belle-nek?
Megráztam a fejem.
-Kiskorodban a Szépség és a Szörnyeteg volt a kedvenc meséd. Egyszer néztem csak meg veled, és akkor is azt mondtam, nyálas. De valójában tudtam, hogy te vagy az én Szépségem. És mivel Belle-nek hívták, a te neved vége pedig szintén Belle, ezért elkezdtelek Belle-nek hívni. Nem is sejtetted, ugye? Azóta nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rád. Az én Szépségemre. Belle, én nem tudom, mit érzel irántam, vagy hogy tervezed leélni az életedet, mert sajnos az életed nagy részében nem voltam ott. Sajnálom. De tudnod kell – és ekkor két kezébe fogta könnyes arcomat, és hüvelykujjával letörölte az egyik könnycseppet. -, hogy én sze… - megakadt a mondat közepén, aztán minden erejét összegyűjtve folytatta. – Szerelmes vagyok beléd, Belle.
Az idő megállt. Csak néztem Day szemét, az őszinte, nyitott, kétségbeesett szemét. És akkor már tudtam. Őt kerestem minden kék szempárban, minden fekete hajfürtben. Őt láttam az almákban, az erdőkben, patakokban. Volt az ő személyiségéből egy kicsi Xav-ban is, valószínűleg belé is csak azért voltam egy röpke pillanatig szerelmes. De ő volt az én igazi szerelmem. Miért kellett ennyi idő, hogy rájöjjek? Gondolkodás nélkül előrehajoltam, és megcsókoltam. Day a pillanat törtrésze alatt átölelt, és visszacsókolt. Tudtam, hogy tudja. Tudja, mert ismer. És már szinte a gondolataimban olvas. A szél süvített, a hipogriff horkantgatott, de nem érdekelt. Aztán elengedett. Magához ölelt, én pedig kis köröket rajzoltam a másik tenyerébe.
-Akkor ez most olyan barát-barátnő dolog? – kérdeztem nagy sokára suttogva, félve.
-Hát, nagyon úgy tűnik – mondta derűsen Day, és puszit nyomott a fejem búbjára.
-De ugye nem változik semmi életbevágó? – néztem fel rá kissé ijedten.
-Ha a csínytevéseinkre és a piszkálódásainkra gondolsz, nem. Minden ugyanolyan lesz. Leszámítva persze kettőnket – mosolygott.
-Akkor jó – vigyorogtam most már én is szívből, aztán, csak a miheztartás végett, megböktem a hasát.
Day felnevetett, én meg ásítottam egyet.
-Tényleg késő van – értett egyet Day. – Gyere, visszaviszlek – megfordította a hipogriffet, és egészen a lányháló ablakáig vitte.
-Jó éjt, Belle – suttogta, miközben beugrottam az ablakon.
-Jó éjt – súgtam vissza, aztán, akár egy farönk, bezuhantam az ágyba.
Álmos voltam, de tudtam, ezt az éjszakát sosem felejtem el. Utolsó gondolatom még Luna arca volt, amelyet majd akkor fog vágni, amikor előadom neki Day-t. Elégedetten elmosolyodtam, aztán elaludtam.

Ápr. 11.

Megjelent McGalagony professzor, hogy megnézze az átváltozásukat, úgyhogy a kérdés napolva lett.

Ápr. 11.

- Ki ez a Day - bökök a fiúra. - és milyen a kapcsolatotok?

április 11.

-Őszinte.

Ápr. 11.

- Izzy. Tett vagy őszinte?

április 11.

-Ühümm.

Ápr. 11.

- Hm... Hát... Akkor... Én jövök, ugye?

április 11.

-Abban biztos vagyok, hogy a férjednek bármi megfelelne - vigyorgott kissé sokatmondóan Jace.

Ápr. 11.

- Egy tisztás közepén - feleltem. - De persze, ha a férjemnek is megfelelne.

április 11.

-Ha választhatnál, akármilyen helyet, hol lenne az esküvőd?

Ápr. 11.

- Őszinte.

április 11.

-Tőled - bökte meg Rose orrát Jace. - Tett vagy őszinte?

Április 11.

- Na, te kitől kérdezel mit? - fordultam Jace-hez.

április 11.

-Oké.
Jace gyorsan megcsinálta a húsz fekvőtámaszt, és már el is foglalta helyét Rose mellett.

Április 11.

- Okééé, akkor 20 fekvőtámasz?

április 11.

-Mindegy.

Április 11.

- Hm... - törtem a fejem. - Most is három lehetőséget mondjak, vagy rögtön egy legyen?

április 11.

-Tett.

Április 11.

- Oké... - és már csináltam is. - Jace. Tett vagy őszinte?