Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző

Október 27.

Arawn arca olyan szinten tükrözte a sokkos állapotát és ijedtségét, hogy az már nevetséges volt. Én csak felvont szemöldökkel néztem Izzy-t.
- Te nem vagy normális - csúszott ki Arawn száján. Nem tagadom, jogosan. Luna megpróbálta visszatartani a nevetését, Isabelle pedig... nos, ő álmodozva kevergette levesét.

október 27.

Herondale. Ez a srác egy Herondale!!! Homályosan érzékeltem, hogy Luna meglengeti a szemem előtt párszor a kezét, de én még mindig a fiút bámultam hitetlenkedve, majd pislogtam néhányat, és határozottan ráemeltem a tekintetemet.
-Tehát akkor. Minimum tizennyolc, legfeljebb huszonkét éves koromban feleségül veszel, Londonba költözünk, és kettő gyermekünk fog születni, James és Will Herondale - hadartam megállíthatatlanul. - És akkor Mrs Herondale lehetek... - álmodoztam, miközben a fiú enyhén lesokkolódva meredt rám.

Október 27.

- Köszi, de már körbev... - nem tudtam befejezni a mondatot, mert valaki hátulról átölelt, minek következtében a kanalamról az ölembe borult a gyümölcsleves. - Arawn Herondale! - sziszegtem. - Amennyiben nem csinálsz valamit a kedvenc pólómmal, véged van!
- Nyugi, Llewella, egy pillanat és eltűnik - nevetett, majd egy egyszerű varázslattal eltüntette a foltokat. - Kikkel van szerencsém találkozni?
- Luna Longbottom vagyok, ez a sült hal mellettem, pedig Isabelle Morgenstern.
Izzy tényleg tátogott, mint a sült hal.
- Herondale? Mint a Pokoli szerkezetekben? - kérdezte totális extázisban.
Arawn összehúzta a szemöldökét.
- Mint Will Herondale? Igen. Ugyanaz a vezetéknevünk. De ha ez megnyugtat, nem vagyunk rokonok - felelte. - Legalább is, remélem.

-Én is jövök veletek akkor! -ajánlottam fel,miután eltoltam magam elől a gyanús dolgokat tartalmazó levest.

október 27.

-Csak olyan... Nem is tudom, szomorúnak tűntél - vontam meg a vállam. - Amúgy ha gondolod, ebéd után bemutatjuk neked a kastélyt. Ugyan még csak két hónapja vagyunk itt, de máris úgy érzem, mintha ez lenne az otthonom.

Október 27.

- Hm? - néztem fel a levesemből. - Ja, igen. Persze. Minden rendben. - mosolyogtam. Nem állítom, hogy őszintén, de már annyit gyakoroltam, hogy teljesen természetesnek tűnt az arcomon egy olyan ember számára, aki nem Arawn. - Miért kérded?

október 27.

-Annyira szeretem a gyümölcslevest - mosolyogtam két társamra. - Ti nem?
-De igen, én is, viszont szerintem sok benne a gyümölcs - turkált a levesében Luna kedveszegetten, mire akaratlanul is felnevettem.
-Bocsi, de szerinted miért hívják gyümölcslevesnek? - rejtettem kezem mögé kuncogásomat.
Lu csak megvonta a vállát, és tovább piszkálta a "gyanús barackdarabkákat". Megráztam a fejem, és inkább Rosalie-hoz fordultam, aki meglehetősen csendesen kanalazta a levesét.
-Minden rendben? - kérdeztem együtt érzően.

Október 27.

A tegnapi napon végig Arawnnal róttam az iskolát, mert mindent meg akart mutatni, és szerintem majdhogynem sikerült is. Még Frics irodájába is bekukkantottunk.
A ma délelőttöt a vadőr kunyhójában töltöttük, ahol megismerhettem ezt a szeretetre méltó - bár kissé hóbortos - félóriást.
- Hagrid imád engem, mert egy csomóan kicsúfolják, vagy félnek tőle, esetleg a kutyájától és az erdőtől. Szerintem, Te is kedvenc leszel - mondta Arawn, amikor felfelé indultunk a vadőrháztól. - Most el kell mennem valahová, majd ebédnél találkozunk.
- OK, szia! - intettem. Soha nem kérdeztem meg, hová megy, ha nem akarta elmondani. Ő se kérdezett rám soha külön. Tiszteletben tartottuk egymás magánéletét, akkor is, hogyha a kettőnké majdhogynem egy volt. Komoly arccal követtem a fiú összemenő alakját, és némán baktattam tovább. Egyszer csak két hang ütötte meg a fülem.
- Most komolyan, miért nem akartál megszólalni?
- Én dolgom, azt csinálok, amit akarok. Amúgy sem tűnt túl szimpatikusnak.
- Nem? Pedig láttam rajtad, hogy tisztára odavagy érte!
A másik felhördült.
Nem néztem oda, minek is, hiszen ez az ő dolguk. Ezért is lehetett az, hogy az egyik, aki - utólag kiderült - háttal ment, nekem jött. Én nem estem el, a lány viszont megbotlott, de ahogy megfordultam, el tudtam kapni.
- Minden OK? - állítottam talpra. Amaz kisöpörte arcából egy szőkés barna tincset.
- Ja, bocsi, nem akartam, csak háttal mentem - hadarta.
- Semmi. Szerintem, kevesebbet járj menetiránynak háttal, és akkor elkerülheted az ilyesfajta gwrthdaro, akarom mondani, ütközést - jegyeztem meg.
- OK. Az én nevem Isabelle Victoria Morgenstern, ő pedig a legjobb barátnőm, Luna Longbottom - mutat szőke barátjára.
- Örvendek. Rosalie Wilson vagyok - mutatkozok be én is. - Hányadévesek vagytok?
- Elsőévesek vagyunk Griffendélben - szólt Luna. - És Te?
- Én is.
- Azt hogyhogy? Még nem láttunk - Isabelle összehúzta a szemöldökét.
- Tegnapelőtt este jöttem.
- Aha, szóval, Te vagy az Új Lány - vonta le Luna.
- Igen - nem tetszett ez a név.
- Jössz ebédelni velünk? - kérdezte Isabelle.
- Már megígértem valaki másnak, de legyen - egyeztem bele, mert hallottam Arawn szavait a fejemben. "Jól érzed, Ella. Tudod, olyan vagyok, mint Te. Igazán Rajtad kívül senki sem ismer. De kell az álca, különben véged. Neked is ezt kell tenned." - Miért ne?

október 27.

Hm-hm. Nos, nagyon úgy tűnik, hogy Lunának - ha nem is mutatja - kicsit azért tetszik a fiú, így aztán leállítottam a hintát, és Lu villámló tekintetével nem törődve, odasétáltam a fiú mellé. Halványrózsaszín pulóverem zsebébe dugva a kezem, rámosolyogtam a fiúra.
-Szia, én Isabelle Victoria Morgenstern vagyok - mutatkoztam be. - És téged hogy hívnak?
-Én...
-Ó, Vicky, most jut eszembe, hogy valami nagyon fontos elintéznivalónk van a tó környékén - állította le Luna is a hintát, és elég erőteljesen a karomba csípett.
-Au - dörzsölgettem a csípés helyét fájdalmas arccal. - Ezt most miért kellett?
-Vicky? - döbbent le teljesen a fiú. - Azt hittem, Isabelle-nek hívnak.
-Igen, így van - vontam meg a vállam. - De Luna inkább a második nevemet szereti becézni.
-Akkor te pedig Luna vagy, ezek szerint - fordult most barátnőmhöz a fiú.
-Igen, úgy hívnak - lezserkedett Lu, de én már ismertem annyira, hogy ne dőljek be neki.
-Szép név - mosolyodott el a fiú.
Még mondani akart valamit, de a hirtelen támadt erős szél egy falevelet csapott az arcába, illetve teljesen összeborzolta a haját. Ami pedig az én frizurámat illeti, annak is nagy valószínűséggel lőttek, de egy gyors bűbájjal már rendbe is hoztam. Azonban a  pillanatnyi szünetet és a fiú figyelmetlenségét kihasználva Luna sem tétlenkedett, és egy hatalmasat rúgott a sípcsontomba.
-Aú! Te meg vagy veszve? - fordultam felé dühösen.
-Mi történt? - kérdezte a fiú enyhén furcsálkodó hangnemben.
-Semmi - vágtam rá Lunával tökéletesen egyszerre.
A fiú kissé zavartan mosolygott ránk, én ugyanolyan kedvesen mosolyogtam vissza, Luna pedig kissé erőltetetten vigyorgott mellettünk. Khm. Hát ez kicsit égő. Luna, szólalj már meg! próbáltam telepatikusan üzenni barátnőmnek.

október 27.
A mai gyönyörű,napos délután kedvezett nekünk,így Vickyvel, ahogy terveztük, le tudtunk menni a Roxfort melletti nagy parkba. Úgy döntöttünk,hogy nem érdekelnek minket mások véleményei,csak szimplán jól fogjuk érezni magunkat és minden ökörséget fogunk csinálni. Ez kezdődött azzal hogy az avarban ugráltunk és nekifutásból belevetettük magunkat a hatalmas levélkupacokba.
- Olyan furcsa,hogy alig maradtunk itt néhányan a szünetre. –állapította meg barátnőm az egyik halom tetején trónolva. –Illetve olyan furán jó. Miénk az egész kastély.
- Ezt most kár volt mondanod. –ugyanis ekkor egy nagy csapat nálunk nagyobb, kábé harmadéves diák szabadult ki a főbejáraton át.
-Biztos kviddicsezni mennek.
-Remélem is. Tudod mit? Menjünk a hintákhoz.
-Miféle hintákhoz? Van itt ilyen? –kérdezte felcsillanó szemmel Vicky.
-Elvileg igen, Max mondta.
Egy jó negyedóra bolyongás után valóban felfedeztünk két hintát, amelyek egymás mellett lógtak egy hatalmas fa vastag ágán. Szerencsére jó hosszú kötelük volt, így igen magasra lehetett hajtani.
-Hintaa! –visította barátnőm. –Olyan régen hintáztam már! –azzal rávetette magát az egyikre,majd én is elfoglaltam a másikat.
Azonban csak pár percig voltunk egyedül. Rövidesen mások is errefelé szállingóztak, de senkit sem ismertünk még. Ennek ellenére nem zavartattuk magunkat,ugyanis senki nem jelezte hintázási igényét. Helyette csoportokba verődve letelepedtek pokrócokra és beszélgettek vagy elkezdtek a magukkal hozott sütőtökszeletekből kibányászott magokkal dobálózni. Tehát elvolt mindenki.
Pár percre becsukott szemmel élveztem az előre-hátra suhanást, amikor váratlanul háturól nekem jött valaki.
-Hoppá,jaj… bocsi… ne haragudj.
Egy szintén elsőéves fiú volt,de nem tudtam,hogy melyik házból. Középmagas, sovány testalkatú és barna hajú volt. Szépnek azonban semmiképpen sem lehetett nevezni. Kapucnis szürke pulcsi volt rajta és egy kinőtt farmer, kezében néhány tökmaggal, melyeket szórakozottan dobálgatta. Ekkor esett le,hogy néhány hülye osztálytársának tökmag-zápora elől próbált elfutni,akik még mindig felé hajigáltak párat. A srác azonban lopva feléjük nyújtotta a nyelvét, majd még jobban hátrált,már teljesen mögöttem volt. Teljesen leállítottam a hintát,majd kérdő pillantással néztem Vickyre,ő viszont szemmel láthatóan jól szórakozott rajtam. Ekkor az egyik felem azt mondta,hogy csípősen megkérdezzem a mögöttem tébláboló fiútól,hogy muszáj-e engem használni fedezékként. A másik felem meg azt súgta,hogy levegőnek nézzem.
-Meglökjelek? –kérdezte barátságosan.
Ezen néhány tizedmásodpercig elgondolkodtam,majd elővettem a „kicsit-bunkó-de-laza” énemet és odavetettem:
-Ha akarod.
Erre fogta magát,és akkorát taszított a hintámon, hogy jó két méterrel felrepültem a földtől. Már nyitottam volna a számat,hogy egy hatalmasat visítsak,de jobbnak láttam,ha inkább nem mutatom ki a meglepettségemet. Ezután a fa törzsének támaszkodott és vigyorogva követett tekintetével. A mosolyában volt valami aranyos szemtelenség, ami miatt nem tudtam haragudni rá. Nagy sötétkék szemeiről visszaverődtek a napsugarak. Barna hajának tincsei rendezetlenül álltak mindenfelé,néhány szál bele is lógott a szemébe. Úgy tűnt,mintha valamit mondani akarna,de mégsem biztos benne.

Október 26.

/Kezdődött a King's Krosson/

Reggel, mikor felébredtem, a szoba üres volt. Ránéztem az órára. 7 óra 29 perc. Ugye nem koránkelők az évfolyamtársnőim?
Ahogy felültem tudatosult bennem az, hogy tényleg itt vagyok. Aztán meg, hogy tényleg nagyon éhes vagyok.
Lekászálódtam az ágyról, léptem kettőt, és átestem a poggyászomon.
- Au! - azért mégsem olyan rossz, hogy üres volt a szoba. Átöltöztem, megfésülködtem, arcot mostam, majd leindultam a lépcsőn.
A klubhelyiségben egy kicsit többen voltak, de az égvilágon senkit sem ismertem. Amikor leértem, néhányan felnéztek rám, de úgy összességében nem érdekelte őket a jelenlétem. Nem különösebben érdekelt, úgyhogy kimásztam a portrén. A folyosón találkoztam Arawnnal, aki pár haverja társaságában jött fel a lépcsőn. Amint megpillantott, abbahagyta a beszélgetést.
- Szia Llewella! - üdvözölt a legédesebb mosolyával, majd a barátaihoz fordult. - Ő itt Lle...
- Rosalie Wilson vagyok. Örvendek a szerencsének - egy apró mosoly futott át az arcomon, de ez csak a másodperc töredékéig tartózkodott ott. Mindig is utáltam új embereket megismerni.
Sajnos borzalmas a névmemóriám, úgyhogy a bemutatkozó személyek neve egyik fülemen be, a másikon ki szinten közlekedtek.
- Hova mész? - kérdezte Arawn.
- Reggelizni.
- Odatalálsz?
- Adtak térképet - emeltem fel a kezemben lévő papírdarabot.
- Azt hiszem, inkább elkísérlek - haha... pontosan tudja, hogy én a térképpel még órákig bolyonganék. - Szevasztok skacok! - intett a haverjainak, majd mikor azok elmentek, meghajolt előttem. - Fogadja sok szeretettel kalauzolásom eme kastélyban, kisasszony.
- Szíves örömmel, uram - pukedliztem. Egyszerre tört ki belőlünk a nevetés.
- Na, mesélj, Llewella - indultunk el. - Mi történt, amióta nem láttalak? Apropó, miért Rosalie-ként mutatkoztál be Ezeknek?
- Mert Llewellának csak 3 ember szólíthat - feleltem. - Amúgy nem úgy érzem, hogy olyan nagyon jó barátaid lennének.
- Jól érzed, Ella. Tudod, olyan vagyok, mint Te. Igazán Rajtad kívül senki sem ismer. De kell az álca, különben véged - húzta el a száját. - Neked is ezt kell tenned.
- Tudom, de nehéz lesz.
- Igen. De Te jó vagy - a legbiztatóbb mosolyát ajándékozta nekem.
- Köszi.
- Na, akkor mi történt? - kanyarodott vissza az eredeti témánkhoz. - Annyit tudok, hogy a Griffendél házát erősíted.
Elmeséltem Neki mindent, amiről nem tudott. Hogy mit mondott a Teszlek Süveg, hogy utána Apuék a végtelenségig dumáltak McGalagony professzorral, és én közben halálra untam magam. Hogy lemaradtam a lakomáról, úgyhogy a konyhán kellett ennem.
- Az tök baró. Én még sosem jártam a konyhán. Itt balra megyünk - mondta, mire ösztönösen jobbra fordultam. Arawn nevetett, és a vállamnál fogva kormányozott. - Mondom balra.
- Jól van, na - én is nevettem.
A nagyteremben alig voltak, amikor megérkeztünk.
- Merlin szakállára, itt mindenki ilyen korán kel? - sopánkodtam.
- Nem, csak most van az első napja az őszi szünetnek, még nem szoktunk hozzá a pihenéshez. Mit kérsz?
A reggeli nagyon jól esett, bár mondjuk egyszer félrenyeltem, mert Arawn nevettetett. Utána öt percig köhögtem. Miután megreggeliztem, visszamentünk Griffendél tornyába.
- Ki kéne pakolnom - morogtam. - Feljössz segíteni?
- Nem tudok.
- Hogyhogy?
- Mutatom - mondta, de előtte még ledobott pár párnát a földre, a lány hálótermekbe vezető lépcső elé. Majd fellépett az első lépcsőfokra, majd a másodikra. Amikor a harmadik lépcsőfokot érte a lába a feljáró egyszerre csúszdává vált. Arawn a párnákon ért földet. - Most már látod?
- Igen. Csak nem értem, hogy ez miért van - mondtam, mire jelentőségteljes pillantással nézett rám. A szeme azt kérdezte: 'Szerinted?' - Jó, OK, nem jutott eszembe ez a lehetőség. Akkor megyek kipakolni egyedül. Majd találkozunk még, ugye?
- Természetesen - mosolygott melegen.

október 26.

-Engem nem zavar - ittam bele a tejbe.
Édes íze gyorsan szétáramlott a számban, melegséggel töltött el.
-Na, és ma mit fogunk csinálni, programszervező? - kacsintottam, és két kezembe fogtam a tejes bögrét.
Luna fontoskodva előhúzott egy jegyzetfüzetet (!), aztán hátratűrte egy szőke hajtincsét, és ellenőrizte a programtervet (!!!).
-Nem vagy te lázas? - érdeklődtem nevetve.
-Tudod, a szervezés a legfontosabb - jelentette ki Luna. - A terv szerint pedig ma egész nap... A parkban játszunk! - örvendezett barátnőm.
-Ahha - szórakoztam magamban. - Sakk? Frizbi? Vagy egész pontosan mire gondoltál?
-Hát... Nem tudom, majd közben kitaláljuk. De ő jön velem! - mutatta fel fényképezőgépét.
-Oké - emeltem fel a kezem mosolyogva, majd felálltam, és kuncogva a karomat nyújtottam Lunának. - Na, gyere, akkor menjünk a parkba játszani!
Lu kacagva belém karolt, és már indultunk is a szabadba.

október 26.

-Azt hiszem,a legjobb lesz ha felmegyek a fényképezőmért. Kár volna kihagyni ezt az alkalmat! –jelentettem ki Vickynek. –Még úgysem csináltam egy képet sem,amióta idejöttünk.
-Oké,megvárlak.
Pár perc múlva jöttem is a masinával,ami lényegesen többet tudott,mint egy mugli változatú fényképező. Például picivé és könnyűvé lehetett zsugorítani, és nem kell gombok nyomkodásával vacakolni, ha valamit be kell állítani,csak beszélni kell hozzá,ugyanis hangvezérelős. Persze nem voltam rest hanyattvágódni a földön, hogy minél közelebbről lencsevégre kaphassam a kis jószágokat. Közben arról szövegeltem Vicky-nek hogy ez milyen művészi.
A Nagyterem igencsak szokatlan volt így, hogy alig lézengett benne néhány diák ebédidőben. Jókedvűen cseverésztünk Vickyvel ebédelés közben, jórészt a családunkról volt szó. Ekkor váratlanul valaki a hátam közepébe bökött és látványosan köhögött.
- Ááá! Mi a lekvár…?
- Lunuli, csak azt akartam mondani hogy… -Max volt az.
- Ezt muszáj itt és most? És ne hívj Lunulinak.
- Csak meg akarom nézni a képeidet. Láttam hogy fényképezel.
- Szóval inspirálódni akarsz? -kérdeztem nevetve, majd átnyújtottam a gépet.
- Köszi.
- Várj! –szólt.
- Tessék?
- Gyere kicsit légyszi,muszáj!
- Ajj… Jó, várj egy percet Vicky,mindjárt jövök.
Max átrángatott a Nagyterem egyik oszlopa mögé és fojtott hangon panaszkodni kezdett,hogy egyszerűen nem tudja kivel eltölteni a szünetet.
-Eddig egy gyerekkel próbáltam barátkozni,de az lett a következménye hogy elkezdtünk veszekedni és mostantól rá sem nézünk egymásra.
-Ügyes vagy. –azzal otthagytam. Most mit csináljak vele? Nem fogok tudni neki barátokat szerezni.
-Mi volt ilyen sürgős? -kérdezte Vicky. –Persze ha nem rám tartozik,akkor nem kell elmondanod.
-Semmi komoly,csak Maxike közölte hogy magányos. És mostantól majd rajtunk fog lógni attól tartok.

október 26.

-Ha ez most valami bosszú azért, ami tegnap történt, akkor ez abszolút nem vicces - nyitottam ajtót meglehetősen mérgesen.
-Bocsika, de találtam a tó partján teknősnyomokat, és szerintem hamarosan tele lesz a part teknősökkel, és a teknőcmegfigyelés legjobb időpontja a hajnal, és...
-Megyek öltözni - állítottam le barátnőm szóáradatát, majd pár perccel később már a kastélytól a tó felé vezető úton kocogtam.
-Nem emlékszem, hogy azt mondtam volna, rohanjunk - lihegte Luna a hátam mögött, de azért elég jól tartotta a tempót. - Bárcsak Jace is láthatná! - tette hozzá barátnőm, visszhangot adva gondolataimnak.
-Lehet, hogy még az őszi szünet után is itt lesznek a teknősök - adtam kissé kitérő választ.
Hát, igen, Jace. Apám hazahívta őszi szünetre (szokás szerint), de engem (ismét csak szokás szerint) látni sem akart. Na, nem mintha egy részem nem örült volna ennek, így legalább nem kellett elviselnem, hogy az apám levegőnek néz, továbbá el kellett volna szakadnom Lunától. Ő ugyan felajánlotta, hogy náluk tölthetem a szünetet, de nem akartam a terhükre lenni, így inkább itt maradtam a Roxfortban. Egyedül Jace hiányzott. Vajon miért van ez a szétszakítottság? Jó is lenne, ha a világ olyan kiszámítható lenne...
-Vicky, nézd! - visított fel mögöttem Luna, mire automatikusan felkaptam a fejem, és a part irányába néztem.
Lu-nak igaza volt! Megannyi apró teknős járta csendes útját a tó irányába (McGalagony említette, hogy a tóban élő szörny nem eszik teknősöket), miközben a nap narancssárga fénybe borította az ég alját. Gyönyörű napnak nézünk elébe.

október 25.

-Luna! - kopogtattam be barátnőm ajtaján, miközben egy mozdulattal kirántottam a fülemből a fülhallgatómat, amiből üvöltött a Love Me Love Me.
Vártam körülbelül fél percet, aztán ismét kopogtattam. Megint nem kaptam választ, úgyhogy már emeltem is a kezemet, hogy ismét megzörgessem az ajtót, de ekkor Luna alvástól összeborzolódott hajjal és szikrázó szemekkel nyitott ajtót.
-Mi bajod van neked, hogy hajnali hatkor kopogtatsz a varázsló lányának az ajtaján? Hát itt már aludni sem lehet?
-Jaj, ne már - forgattam a szemem mosolyogva. - Én már futni is voltam - mutattam rövid sortomra, és rövid ujjú fölsőmre, mire Luna először úgy nézett rám, mint egy őrültre, aztán szó nélkül becsapta előttem az ajtót.
Egykedvűen vállat vontam, aztán elmentem zuhanyozni, megmostam a hajamat, és egy kis zenehallgatással egybekötött tanulást folytattam a reggeli előtt. Az étkezésre már Luna is letámolygott a szobájából, és meglehetősen morcosan nézett rám.
-Jó, bocsi - mosolyogtam szégyenlősen.
-Hát sajnálhatod is - húzta ki magát Luna, majd megkente nutellával a zsömléjét.
Nevetve csóváltam a fejem, aztán megkentem egy kiflit vajjal.
-Na, fel a fejjel - mosolyogtam, miután lenyeltem egy falatot. - Végül is ez az utolsó tanítási nap, holnap már őszi szünet!
-Jé, tényleg! - villanyozódott fel egy pillanat alatt Luna, és azonnal sebesen hadarni kezdett a terveiről a szünetet illetően, én pedig szórakozottan hallgattam, miközben barátnőm hangja már lassacskán elenyészett az érkező diákok hangos zsivajában. Hát, az őszi szünet előtti utolsó pénteki napok már csak ilyenek. Holnapra a diáksereg töredéke marad csak itt, csend lesz, és nyugalom. Már alig várom!

A kastélyon belül történtek mind ide tartoznak.