Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző

Unottan őgyelegtem fel-alá a klubteremben. Ez az utolsó nap a szünetből és valami értelmes dologgal el kéne ütni az időt. De fogalmam sincs, mivel. Az idő borús, zuhog az eső és fúj a szél. Ekkor észrevettem azt a lányt aki mellettem ült a halloween-i vacsorán de nem tudtunk 2 mondatnál többet beszélni mert el kellett mennie. Odaültem mellé majd halkan beszélgetni kezdtünk.
...
- Te is szoktál fényképezni? - kérdeztem meglepetten, mikor ez került szóba.

November 3.

Sokan érkeztek tegnap. A mai napig nem értem, miért nem azzal a vonattal érkeztem. Hiszen ők is otthon voltak. Igaz, csak az őszi szünetre, de otthon voltak. Ránéztem a naptáramra. Én állítottam össze, még tavaly, a saját fotóimból. Ennél a hétnél egy ködös estén készült kép volt. A ködfelhő közepén egy kiskutya ácsorgott magányosan. A kedvenc képeim közé tartozott. Már csak egy nap volt az őszi szünetből. A diákok megérkeztek, az őszi szünet programjairól beszélgettek, hatalmas volt a hangzavar. Holnap kezdődik az iskola. Mintha szeptember 1 közeledne. A diákok arcára kiül az unalom, elhalványul a ragyogó mosoly, készülnek az iskolára. Kinéztem az ablakon. Szakadt az eső. Mintha dézsából öntötték volna. Közben pedig fújt a szél, hullottak a színesebbnél színesebb levelek. Úgy döntöttem, meglátogatom a klubbhelységet, aztán visszaviszem a könyveket a könyvtárba. Hónom alatt a Roxfort Történelmével és A Kviddics Évszázadaival legyalogoltam a lépcsőn és a klubbhelységben kerestem egy üres fotelt. Két perc múlva három lány és két fiú jelent meg az ajtóban. Az egyik fiú elém lépett és kiverte a kezemből a könyvet. Véletlen lehetett, mert ahogy ellépett előttem, megbotlott. Lehajoltam a könyvért és összeszedtem, majd megkerestem azt a lapot, amit kiesett belőle, hiszen elég régi volt már a könyv (és túlolvasott).

november 2.

Szinte a legutolsó pillanatig Lunával töltöttem az időt. Ő mindig pozitív érzéseket váltott ki belőlem, a közelében elszálltak a gondjaim és megnyugodtam. De amikor hallotta, hogy érkeznek a diákok, tapintatosan visszament a klubhelyiségbe, gondolva, hogy egyedül szeretném köszönteni a bátyámat. Csak az volt a baj, hogy én sem tudtam, mit szeretnék. Luna távollétével rémképeim ismét visszatértek, így dúdoltam magamnak, hogy megnyugodjak. Ha most azt mondják, hogy meghalt, vagy hogy ott maradt, akkor én nem is tudom... Akkor én nem is tudom, mi lenne. A körmömmel a tenyerembe vájtam, és a fájdalom kis időre kitisztította a fejemet. Már hallottam a közeledő lépteket, a csevegést... Mindjárt itt lesznek. Mindjárt... Már csak pár másodperc... Kiléptem a kőoroszlán takarásából. A diákok első csoportja már megérkezett, de akárhogy kapkodtam a fejem, nem láttam az ismerős szőke fejet. Mélyet lélegeztem, a biztonság kedvéért még egyszer megkarmoltam a tenyerem, és próbáltam egyenletesen lélegezni. Már a második, a harmadik, a sokadik csoport is elment, és én egyre nyomorultabbul éreztem magam. Akárhogy próbáltam visszatartani, egyre szaporábban vettem a levegőt, szemem az érkezőkre tapadt. Féltem. Nagyon. És amikor már végleg azt hittem, mindjárt összeesem, ha nem jön, megérkezett. A szokott féloldalas mosollyal az arcán, az elnéző, mégis észbontóan vonzó tekintete a folyton hátra-hátraforduló lányokra, amelybe egy cseppnyi lenézés és arrogancia is keveredett, a dölyfös tartás. Ugyanolyan volt. Hatalmas teher szakadt le a szívemről, súlytalannak éreztem magam, repülni tudtam volna. Tekintetét lustán körbejáratta a birtokon, amikor végre észrevett. Szemén átcikázott az a különös, megfoghatatlan és felfoghatatlan érzés, ami mindig elfogta, amikor rám nézett, s amitől oly sokszor éreztem magam kellemetlenül, és elindult felém. Nem mozdultam, de szememmel már követtem a teste vonalait, nem akad-e valami rossz bánásmódra utaló jel, esetleg egy vágásnyom, egy heg, de semmit nem találtam. Amikor odaért hozzám, egy leheletnyi, alig észrevehető mosoly jelent meg a szája szélén, mintha szórakozna rajtam, aztán átölelt.
-Szia - suttogta a fülembe.
-Szia - leheltem vissza, gombóccal a torkomban.
Szeretlek. Féltelek. Nem akarom, hogy bajod essen, és utálom, amikor elmész, mert mindig félek tőle, hogy valami rossz dolog történik veled. Ilyenkor rémálmaim vannak, és sokszor sírok. Hiányzol, és azt kívánom, bárcsak Te is így éreznél, de tudom, hogy nem így van. Számodra mindig csak egy teher leszek, egy kolonc, s bárhogy szeretném, tudom, hogy ezen nem tudok változtatni. De olyan vagy számomra, mint egy mágnes. Vonzasz, s hiába tudom, hogy ha egy bizonyos határt átlépek, megperzselődöm, s megsérülök, de mégis, mégis újrapróbálkozom. Szeretném, ha szeretnél. De tudom, hogy ez csak egy álom marad. Mindez a másodperc törtrésze alatt futott át a fejemen, aztán el is engedtem a gondolatokat. Jace gyorsan elengedett, aztán már a lépcsőn sétáltunk.
-Hogy vagy? - érdeklődött Jace.
-Jól, köszönöm - mosolyogtam. - Mit csináltál a szünetben?
Jace alig észrevehetően megrezzent.
-Semmi különöset. Vadásztam, Rocky-t tanítottam trükkökre meg ilyenek.
-Az jó - néztem magam elé.
Nem őszinte. Nem kéne mindig megkérdeznem, hiszen már annyiszor bántott meg ilyenkor. De nem tehetek róla. Mindig kibukik a számon. Az út többi részét hangtalanul tettük meg, majd a portrénál Jace előreengedett, és beléptünk. A lányok a szokásos epekedő pillantással néztek Jace-re, de valaki éppen megfulladni készült. Na, ilyen még nem volt. Odanéztem, és megpillantottam Rosalie-t. Kérdőn húztam fel a szemöldököm.
-Sok mindent váltok ki az emberekből, de a gyönyörtől még senki sem akart megfulladni - húzta a száját a szokásos hódító félmosolyra Jace.
Láttam Arawn-on, hogy elsötétül a tekintete, de a következő mondatot senki nem látta előre.
-Jacob Cameron Morgenstern? – kérdezte Rose. – De ne merjelek Jacobnak szólítani, mert azt ki nem állhatod?
Jace megdöbbent, de közel sem annyira, mint én. Aztán a fiú hozzám fordult.
-Kevesebbet kéne beszélned rólam – mondta.
Mások nem, de én kihallottam belőle a haragot. Mindig így beszélt velem. Megpróbáltam visszanyelni szomorúságomat.
-Én egy szót se szóltam rólad - védekeztem.
Jace fürkészően nézett rám.
-Ez igaz – szólt közbe ekkor Rosalie.
Jace leemelte rólam a tekintetét, és a lány felé fordult.
-Akkor mégis, honnan tudod ezt? – húzta össze a szemöldökét a fiú.
-Én se tudom… - mondta Rose, majd elmélyedve elkezdte rágcsálni a kenyérhéjat, figyelmen kívül hagyva kérdő pillantásainkat.
-Nos, akkor elmegyek kipakolni. Később találkozunk - vetette oda nekünk Jace, aztán lendületes léptekkel felment a fiúhálóba.
Hát, akkor ennyi. A Roxfort szépfiúja visszatért.

November 2.

- Jó napot, Morgenstern kisasszony – üdvözöltem vendéglátónk egyik gyermekét, Isabelle Morgensternt. –Örvendek a találkozásnak.
- Én is, Ms. Wilson. Mr. Herondale – pukedlizett a fiatal lány. – Kellemesen utaztak?
- Igen. Szerencsénkre, az erre a helyre jellemző záporok sem zavarták meg utunkat – felelt a társam.
- Ez roppant örvendetes hír – mosolygott szélesen Isabelle. – Jöjjenek, a vacsora tálalva, még meleg. Jót fog tenni a hosszú út után – vezetett minket el a hallból. – A másik vendégünk, Longbottom kisasszony már megjelent, de ragaszkodott hozzá, hogy megvárjuk önöket az étkezéssel.
- Megengedi, hogy előtte még átöltözzek? – kérdeztem. – Ez a ruha nem a legmegfelelőbb egy ilyen előkelő családdal való étkezéshez.
- Természetesen. Akkor megmutatnám a szobáját – váltott irányt Isabelle.
Hosszú folyosókon haladtunk végig, olyan volt az egész, akár egy labirintus.
- Ez itt az Ön szobája – állt meg egy ajtó előtt. – Eme ajtótól jobbra pedig Mr. Herondale-é található, ha esetleg Ön is szeretne átöltözni.
- Köszönjük – mosolygott a fiú.
- Egyedül is visszatalálnak?
- Természetesen, kisasszony. Köszönjük az eddigi fáradozásait is – pukedliztem.
- Szívesen máskor is – viszonozta Isabelle a gesztust.
Beléptem a szobába, ami egyszerűen fantasztikus volt. Gyorsan átöltöztem, megfésülködtem. Kiléptem az ajtón, de rögtön beleütköztem valakibe.
- Elnézést, kisasszony, az én hibám – lépett hátra az, akibe belementem.
- Mind a ketten vétkeztünk – mosolyogtam. – Kihez van szerencsém?
- Jacob Cameron Morgenstern, de nehogy Jacobnak merj szólítani, mert ki nem állhatom. A ’Jace’ megszólítás inkább kedvemre való – hajolt meg angyali félmosollyal. – És Önben kit tisztelhetek?
- Rosalie Llewella Wilson – pukedliztem, majd végignéztem a fiún. Szőke haja illetlenül belelógott a szemébe, de ez nagyon jól állt neki. Bronzos szeme egy ragadozó macskáéhoz hasonlított, gúnyos-ártatlan félmosolya zavarba hozta az embert. – Örvendek a találkozásnak, Mr. Morgenstern.
- Mit szólna ahhoz, ha tegeznénk egymást? Utálom a ’Mr. Morgenstern’ megszólítást – ennél illetlenebb kérdést ritkán tesznek fel az ember lányának ebben az évszázadban. Úgy általánosságban soha. Arról nem szól az etikett, hogy mi a teendő, ha ilyesfajta kérdést tesznek fel, úgyszólván makogtam választ gyanánt.
- Ez egy eléggé… Bár megtisztelő lenne… Miről is beszélek… Micsoda illetlenség… Ilyet hogy lehet kérdezni, Jace?... Akarom mondani, Mr. Morgenstern…
Jace elégedett-gúnyos arckifejezéssel nézett rám.
- Jobban örülnék, Mr. Morgenstern, ha nem hozná zavarba ilyen illetlen kérdéssel a vendégét, ha szabad kérnem – szólalt meg egy hang a hátam mögül. – Arawn Herondale vagyok, Ms. Wilson kísérője.
- Esetleg elkísérhetem Önöket az ebédlőbe? – Jace hangja csöpögött a gúnytól, és a lenézéstől, amit Arawn felé táplált.
- Megtisztelne – válaszoltam, mielőtt Arawn szóra nyitotta volna a száját. Akármilyen úriember, nem tudta volna visszafogni magát.
Az úton némán mentünk, amíg el nem értünk egy nagy, két szárnyas ajtóig.
- Hölgyem – hajolt meg Jace, és kinyitotta az ajtót. – Tessék csak.
- Köszönöm – mosolyogtam.
A teremben tömény illatok támadták meg a szaglószervem, mire rögtön beindult a nyáltermelésem. A vacsora fantasztikus volt, mindenből ettem egy keveset. A vendéglátóink nagyszerű társaságnak bizonyultak – leszámítva Jace-t. Miután befejeztük az étkezést, átmentünk a társalgóba. Arawn Isabelle-lel beszélgetett, és nevetgélt. Pár perc múlva én inkább mentem a szobámba, mert nem éreztem a legpompásabban magam. Megfürödtem, és felöltöttem a hálóingemet. Már éppen le akartam volna takarni a gyertyát, amikor kopogtak. Kelletlenül kimásztam az ágyból, és ajtót nyitottam.
- Mi az? – kérdeztem Arawn-tól.
- Bejöhetek?
- Nem – mondtam, és becsuktam az ajtót. Egy kicsit rosszul éreztem magam, ami miatt kizártam, de végül a paplan biztonságos melege elüldözte kételyeimet, és álomba merültem.
Reggel felöltöztem, és mikor kiléptem az ajtón, szembetaláltam magam Arawn-nal és Isabelle-lel, amint Arawn épp átölelte a lányt. Lecövekeltem. A fiú észrevett, mondani akart volna valamit, de elrohantam.
- Mégis, hogy képzeled ezt? - kérdeztem hangosan, és kirohantam az utcára, bár ez nehezemre esett ebben a középkori ruhában. Ő utánam szaladt.
- Nem volt más választásom. Teljesen maga alatt volt - emelte fel a kezét védekezőleg. - Miért nem hiszel nekem?
- Én nem TUDOK hinni Neked. Hidd el, szeretnék! - a még ki nem törő könnyek csípték a szememet, de egyszerre minden olyan ismerősnek tűnt. A hely, a szituáció, az érzések, a kérdések, a feleletek. - De nem tudok... - az utolsó mondat suttogásba fulladt. Már nem ráncigáltam a csuklóm, hagytam a szorítást, de nem fordultam hozzá. Ő viszont megfordított, de a tekintetemet a földre szegeztem továbbra is.
- Llewella... - emelte fel gyengéden a fejem, hogy a szemembe nézhessen, de én lehunytam a szemem. Nem akartam látni a szemét, mert tudtam, akkor megtörök. Azok a barna szemek mindig őszinték. - Elhiszem, hogy nem vagy tisztában az érzéseiddel, és ezért reagáltad túl ezt az egészet.
- Hogy nem vagyok tisztában vele? - kérdeztem suttogva. - De, én tisztában vagyok vele, Arawn.
És akkor belenéztem azokba a csillogó barna szemekbe. Eszembe jutott valami fontos, és lényeges. Ezt álmodtam nemrég. Ez egy álom. Én irányítom. Erre senki más nem fog emlékezni, és én se biztos. Szóval, megcsókoltam. Nem lepődött meg, vagy legalább is, nem mutatta. Rögtön viszonozta.
- Én is szeretlek, Llewella... – suttogta, és nekem keserű vigyor suhant át az arcomon. Szép álmok, Ella. De ez csak egy álom. Arawn megrázott. - Ébredj fel, Ella! Ez csak egy álom! Hallod? Kelj fel, ez nem a valóság!

- Llewella, ébredj! - A szemeim olyan lassan nyíltak ki, mintha a szempilláim ólomból lettek volna. Pislognom kellett, hogy eltűnjön az álom a szememből, de akárhogy is pislogtam, Arawn arca volt előttem. – Semmi baj, ez csak egy álom volt – ölelt magához.
- Jól vagyok, köszi – töröltem meg az arcom. Nedves volt. – Sírtam? – csodálkoztam.
- Igen. De hangtalanul, csak könnyeztél – simította meg az arcom, letörölve vele a még el nem párolgott könnyeket.– És a nevemet mondtad.
- Csak, mert… - kezdtem, de eszembe jutott, hol vagyunk. – Nem azt mondtad, hogy nem jöhetnek fel ide fiúk?
- De, csakhogy a szobatársaid már pár órája felkeltek, mert most érkezik a vonat azokkal, akik nem itt töltötték a szünetet. Én meg vártam Rád, de nem jöttél, úgyhogy kijátszottam ezt az idióta lépcsőt – mosolygott. – Akkor, biztos jól vagy?
- Igen – bólintottam. – Hány óra van?
- 11, úgyhogy a reggelinknek már lőttek.
- Jaj, annyira sajnálom, Arawn, miattam lemaradtál a reggeliről!
- Semmiség. Az egyik szobatársamat megkértem, hogy hozzon fel valami ehetőt – vont vállat, mintha nem lett volna olyan nagy ügy. – Nem akarod elmondani, mit álmodtál? Talán jobban éreznéd magad.
- Nem emlékszem – nem néztem a szemébe, mert hazudtam. Minden apró részletére emlékszem. – Mindjárt átöltözök, aztán ehetünk, mert biztos farkaséhes vagy.
Arawn lement volna a lépcsőn, de alig, hogy rálépett, az csúszdává vált.
- Azt a 29 lábú leprás madárpókját neki!!! – hallottam a hangját.
Kuncogva öltöztem át, majd lesiettem a klubhelyiségbe. Az egyik dohányzóasztalon kenyér, vaj és tej volt kirakva.
- Hölgyem – hajolt meg Arawn, és kihúzott nekem egy széket.
- Könyörgök! – nyögtem. – Elegem van a középkorból egy életre.
Az étel nagyon jól esett. Éppen az utolsó falatokat ettük, amikor a portré kinyílt, és belépett rajta pár diák, többek között Izzy és mögötte az a srác, aki az álmomban szerepelt. Amint megláttam a fiút, félrenyeltem a falatot. Arawn (miután megbizonyosodott afelől, hogy nem fulladok meg) követte a tekintetem. Az álombeli fiú gúnyosan mosolyogva szólalt meg ismerős hangján:
- Sok mindent váltok ki az emberekből, de a gyönyörtől még senki sem akart megfulladni.
Arawn keze ökölbe szorult, de mielőtt visszavágott volna, felocsúdtam a döbbenetből.
- Jacob Cameron Morgenstern? – kérdeztem. – De ne merjelek Jacobnak szólítani, mert azt ki nem állhatod?
Egy pillanatra kiült a fiú arcára a döbbenet, majd Isabelle-hez fordult.
- Kevesebbet kéne beszélned rólam – mondta.
- Én egy szót se szóltam rólad – mentegetőzött Izzy.
- Ez igaz – helyeseltem.
- Akkor mégis, honnan tudod ezt? – húzta össze a szemöldökét Jace.
- Én se tudom… - mondtam, majd elmélyedve elkezdtem rágcsálni a kenyérhéjat, mit sem törődve Arawn, Isabelle és Jace döbbent tekintetével.
***
- Llewella – fogta meg a karom Arawn. – Beszélhetnénk?
- Persze.
Délután volt, és november elejéhez képest kellemes idő, úgyhogy a parkba mentük. Megálltunk egy pad mellett, de egyikünk se ült le.
- Hallgatlak – mosolyogtam rá biztatóan, bár sejtettem, miről szeretne beszélni. Alig bírtam megállni a lábamon, a szám kiszáradt, a szívem ezerrel dobogott.
- Szóval – vett egy nagy levegőt. – a legtöbb dologról… dolgot megbeszélünk. Gyakorlatilag, nincsenek titkaink egymás előtt. Egy dologról viszont sohasem beszéltünk eddig – nem nézett a szemembe. Zavarban volt. Még sosem láttam ilyen… esetlennek, sebezhetőnek. – Emlékszel, mikor Hagridnál voltunk? Jaj, könyörgöm, Ella, szólalj meg.
- Igen, emlékszem – én se néztem a szemébe. Ha valaki kívülről tekint ránk, azt gondolhatja, hogy ketten magukban beszélnek egy pad előtt állva. Anyám, de bénánk vagyunk. – És én is szerettem volna beszélni már Veled erről, csak… nem vitt rá a lélek.
- Engem se. De ma reggel, vagyis délelőtt, amikor reggeli közben… Amikor bejöttek… És Te megláttad… És a szemed… Na, szóval… - idegesen rugdosta az ösvény szélén lévő öklömnyi követ.
- Arawn… - simítottam meg a karját. – Nekem egyáltalán nem jön be Jace.
- De ahogy nézted, meg minden… Őtőle elolvadnak a lányok, akármilyen arrogáns, bunkó…
- Arawn, miért nem hiszel nekem? – halkan mondtam, de mégis rám nézett. Fájdalmat láttam azokban a csillogóan barna szemekben.
- Mert úgy gondolom, hogy nem vagy tisztában az érzelmeiddel, már ha vannak olyanok, amiket én remélek.
- Milyeneket remélsz? – kérdeztem.
Szóra nyitotta a száját, de nem válaszolt. Nem tudott. Félt? Talán igen. Megfordult, hogy inkább hagyja a fenébe az egészet, de végül hirtelen elhatározásból (nagyon hirtelen elhatározásból, nem is emlékszem, hogy mikor fordult vissza), magához húzott, átkarolt, és mégnemszántamrámagamhogyképeslegyekleírniazthogymegcsókoltmertmégmindignemhiszemel. Meglepődtem. Pedig pontosan tudtam, hogy milyen érzéseket remél. És én azokkal álltam hadilábon. Nem tudtam eldönteni, mit érzek. Testvérként, barátként, vagy máshogy szeretem? Igaza volt. Nem tudtam eldönteni akkor még. Túlságosan is féltem szembenézni a dolgokkal, bár álmomban kísértettek, és suttogták az igazat, ahogy ma (vagy tegnap? Ezt sosem tudom eldönteni) is, de nem hallgattam meg. De ahogy ma délután ott álltunk, és amikor visszafordult, hogy meg… (nem még mindig nem hiszem el, úgyhogy nem írom le), akkor… akkor tisztázódott minden. Mintha a festményről, amiből csak részleteket láttam eddig, lehullott volna a lepel.
Olyan sokáig álltam csak egyhelyben döbbenten, hogy Arawn már inkább reménytelenül elhúzódott, de akkor megtettem ugyanazt, amit álmomban. (És most figyeljen mindenki, mert leírom.) Megcsókoltam.

A kérdésre rendesen összerezzentem, mert a másik oldalról érkezett, mint amire számítottam. Az előbbi lány valahová eltűnt, helyette egy szőke hullámos hajú lány ült mellém.
- Szia! - köszönt rám. Kedves akart lenni, az is volt, de én reflexből összerándultam és elejtettem a kezemben lévő kenyeret. - Még nem is láttalak. Hogy hívnak?
- Lucia - vettem fel szegény kenyeret, majd megpróbáltam letörölni az eper jam okozta foltot az asztalról. - Lucia Luxen.
- Luna Longbottom.
Megettem a kenyeret, majd úgy döntöttem, megkeresem a szobámat. A beszéd, amit az igazgatónő mondott, már elhangzott, el lehetett menni. Elköszöntem a lánytól és leporoltam a szoknyámat. Előttem több felsőbbéves is kiment, megvártam, míg távoznak, majd én is kimentem a Nagyterem ajtaján. Nem volt nehéz megtalálni a Griffendél klubbhelységét, a térkép egész nyaras tanulmányozása után. Elmotyogtam a jelszót, kétszer is, mert a Kövér Dáma nem értette, amit mondtam, majd megkerestem a szobát. Összesen négy ágy volt benn. Egyetlen egyen volt egy bagolykalitka, tökéletesen elrendezett ágytakaró és a bőröndöm. Az volt az enyém. A többit már teljesen elborították a lakóik cuccai. Kettő be is volt ágyazva, a negyedik pedig... hát a tulajdonosa megpróbálkozott a beágyazással, de megelégedett azzal, hogy összehajtogassa a paplant. Az egyik ágy mellett még nem volt kipakolva teljesen a bőrönd, a másikon meg könyvek pihentek. A sajátomhoz léptem, kivettem a tetejéről a fényképezőgépemet és az éjjeliszekrényre tettem tokostul. Előkerestem a hálóingemet, majd megkerestem a fürdőt.

November 1.

Korán keltem. Átöltöztem és elővettem a Roxfort Történelmét, majd lementem a klubbhelységbe olvasni.

Október 31.

Utálom a Halloweent. Gyűlölöm. Hülyeség. Legszívesebben le se mentem volna a vacsorára, de meggyőztek. Ki szóval (Luna, Isabelle), ki tettel (Arawn). Luna és Isabelle győzködött, hogy ilyen szép, meg olyan izgi. Arawn egyszerűen ölbe vett egy óvatlan pillanatban, és elkezdett levinni.
- Engedj el! Hallod?!
- Hallom, de nem foglak.
- Gonosz vagy. Tudod jól, hogy utálom ezt az ünnepet!
- Tudom, de ez nem ok arra, hogy kihagyd a vacsorát - somolygott. - Se arra, hogy letegyelek.
- A) Nem akarok lemenni, nem kell vacsoráznom. B) Nehéz vagyok. C) Ne mááár, a folyosón nem üvölthetek veled, mert azt hiszik, hogy megőrültem!
- Akkor. A) Ezt nem hallottam, mert enned KELL. B) Nem vagy nehéz. C) Na nem mondod?
Szóval, ennem kellett, miközben egy csomó vigyorgó tök röhögött az arcomba, akik azután sem voltak hajlandóak elhúzni világító belüket, hogy az egyik társukat leszögeztem egy késsel az asztalhoz. Idióták. Idióta ünnep. Utálom.
- Ne zsörtölődj már - bökött oldalba Arawn. - Tökös pitét?
- Aki még egyszer kiejti a száján a tök szót, azt leszúrom - morogtam.
- Hát, jó, nekem tök mindegy, legalább többet ehetek belőle - röhögött.
- Arawn Herondale! - sziszegtem.
- Igen? - nézett rám angyalian.
- Ááá, mindegy - legyintettem dühösen. Úgysem fog békén hagyni a következő pár órában.

A Nagyterem vidám beszélgetés és edénycsörgés zajával lett teli. Eleinte percekig csak tátott szájjal néztük,hogy milyen profin oldották meg az alkalomhoz illő díszítést. Sütőtökök lógtak mindenhonnan, még a levegőből is, csak úgy. Az asztalokon friss csipkebogyóágakból álló csokrok voltak,na meg rengeteg ennivaló. Alig tudtunk dönteni,hogy mivel kezdjünk. Mellettem két oldalról Nate és Rose vett körül, szemben velem pedig Vicky foglalt helyet. Miután végighallgattuk McGalagony rövid beszédét és a vacsora alatti viselkedés szabályait, nagy nehezen kiválasztott mindenki valamilyen előételt. Nate persze nem bírta megállni,hogy ne nyögjön be valami szellemes megjegyzést a kajával kapcsolatban, s ennek eredménye az lett,hogy Vicky úgy elkezdett vihogni,hogy percekig az asztal szélébe kellett kapaszkodnia és majdnem megfulladt. Én éppen nem figyeltem akkor,amikor  a fiú azt a bizonyos bölcs mondást elejtette,így nem értettem a derültség tárgyát. Rose együttérző pillantást küldött felém. Mikor már másfél perce fulladozott és már a könnyei is kicsordultak barátnőmnek, úgy döntöttem,hogy valamit tennem kéne. Ugyanis Nate továbbra is hülyeségekkel szórakoztatta,ami csak rosszabbította a helyzetet.
-Na jó,most már elég legyen,vagy a nyakadba öntök valamit! -mondtam fennhangon a fiúnak, de meg sem hallotta. Ekkor felemeltem az asztalról a sütőtökleves kancsót és a feje fölé emeltem. Erre végre észbe kaptak mindketten.
-Zseniálisak vagytok. -állapítottam meg sóhajtva,miközben töltöttem a narancssárga italból a poharamba majd letettem.
-Légyszi, önts nekem is! De ne a fejemre, ha lehetséges. -szólt ekkor már higgadtan és elkomolyodva Nate.
Vicky valószínűleg elképzelhette,hogy mi történt volna,ha tényleg a fejére borítom a kancsó tartalmát,és ezért ismét röhögőgörcse támadt.
Elővettem a "nem-ismerem-őket" -pillantásomat, és elfordultam tőlük egy kis időre. Ekkor tűnt fel,hogy egy idegen lány mellett ülök, aki -gondolom- szintén elsőéves és griffendéles.
-Szia! -köszöntem rá! -Még nem is láttalak. Hogy hívnak?

/kezdődött a Tiltott Rengetegben/

október 30.

Végül minden különösebb komplikációtól mentesen jutottunk vissza a kastélyba, mindenki megtalálta a saját ágyát, a saját helyét, szóval minden rendben volt, és boldogan, feltöltődve hajtottam a párnára a fejem.

***

-Mi az, fiam, csak erre vagy képes? - szorította meg a bilincseket apám.
Jace felüvöltött, úgy, akár egy oroszlán, amikor csapdába esik.
-Nem tudom, én... Nem...
-Gyerünk, Jacob, meg tudod tenni! Zúzd szét a bilincset! Csináld már! - pofozta fel apám a bátyámat. - Olyan kis gyenge pondró vagy, akárcsak anyád. Hitvány, elesett, életképtelen. Mi lesz így veled, Jacob Morgenstern?
Apám most előhúzott a háta mögül egy kést, és Jace hátába vágott vele. A penge belemélyedt a húsba, a vér spriccelve tört elő. Bátyám térdre zuhant, de erre a bilincs csak még jobban a csuklóját vágta.
-Gyerünk, Jacob, meg kell tenned!
-Nem tudom... Én ezt nem... Nem bírom...
-Morgenstern vagy, ha ezt nem tudod megcsinálni, nem vagy méltó erre a címre. Nagyobb telepatikus képességekkel rendelkezel, mint bárki más! Csináld!
Most egy korbács szántott végig Jace hátán. Bátyám szeme kifordult, csak a szeme fehérje látszott, miközben összecsuklott.
-Isabelle... - nyögte még utoljára.
Apám undorodva belerúgott a mozdulatlan testbe, majd egy árnyékban lévő nőhöz fordult.
-Na, mit szólsz? Ugye, milyen gyenge? Bezzeg Te, Királynőm...
-Hozd elém - a hang ismerős volt. Túlontúl ismerős.
Apám felnyalábolta Jace élettelen testét, és a nő elé vitte. Ő felemelkedett, arcát még mindig homály fedte. Köpenye redőiből előhúzott egy tőrt, és kegyelemdöfésként Jace mellkasába mélyesztette. Miközben hátravetett fejjel nevetett, arca kibukkant a napfényre, és iszonyodva fedeztem fel benne a saját arcvonásaimat...

A saját sikoltásomra ébredtem. Körülnéztem, de nem kelt fel senki rajtam kívül. Csak ekkor árasztott el a pánikhullám. Villámgyorsan a zenelejátszóm után nyúltam, bedugtam a fülembe, és max hangerőn üvöltettem a Music Sounds Better With You-t, nem törődve vele, hogy majd kiszakad a dobhártyám. Szívverésem fokozatosan lelassult, felvette a zene ütemét. Immár nyugodtabban lélegeztem, úgyhogy visszatettem a lejátszót, és visszahajtottam fejem a párnámra. Gondolj az esti kirándulásra, gondolj Lunára, Isabelle. Jól van, most szépen aludj el. Nyugodj meg, nincs a világon semmi gond. nyugtattam magam, miközben a szemhéjam szépen lassan lecsukódott. Utolsó emlékem egy, az arcomon legördülő könnycsepp emléke.

október 30.

-Szerintem ez akkor is hülye ötlet - suttogtam ingerülten.
-Fogd már be! - szólt rám már huszadszorra Luna. - Még egy kicsit mennünk kell, amíg hallótávolságon kívülre nem érünk.
-Ja, mert ha meghallanak, akkor jönnek a dementorok. Húúú! - vihogott a fiú, akivel a hintánál találkoztunk, majd felhúzta a csuklyáját, és idétlenül tellegetni kezdett, amihez persze én is csatlakoztam, amíg Luna a fejünkre nem csapott.
Nevetve húztuk le a kapucninkat.
-Tiszta jó fej vagy - mosolyogtam rá. - Amúgy hogy hívnak?
-Nate Brown - mosolygott vissza a fiú.
-Most már komolyan elég legyen! - sziszegte Luna, mire abbahagytuk a beszélgetést.
Pedig tényleg kedves srác.

Sikerült még néhány embert toborozni az éjszakai projekthez,méghozzá: Vicky, Max, Rose, Arawn illetve még két normálisnak tűnő lányt hívtam,akik vígan belegyeztek. Este kilenc körül ágyba mentünk,de sejtésem szerint egyikünk sem aludt nyugodtan. Én legalábbis semennyire. 10 percenként az órámra néztem, össze-vissza forgolódtam, valamikor 10 óra tájékán meg felültem az ágyon és csak meredtem ki az ablakon,amelyet ma direkt sötétítő nélkül hagytunk. Az éjjeliszekrényemen már elő volt készítve a ruhám és minden fontos dolog egy kistáskában: a kamerám, egy üveg víz, a pálcám, bár nem tudom minek, illetve egy öngyújtó és egy köteg madzag. Ezeknek sem tudtam okot találni,hogy miért tettem el,de jól esett a tudat,hogy ott vannak. Ekkor váratlanul eszembe jutott,hogy a vakut a „speciális mód”-ra kell állítani,ami annyit jelent,hogy nem csinál hatalmas villanásokat az erdő közepén,de mégis megoldja valamilyen bűbájjal,hogy ne csak sötét foltok legyenek majd a képeken. Úgyhogy ezt kezdtem el beállítani,ott a sötétben. A kijelző fénye viszont felébresztette Vickyt.
-Megyünk? Hány óra van? –suttogta felém.
-Még csak tíz… -sóhajtottam, majd letettem a gépemet és visszahanyatlottam az ágyra. Persze be volt állítva az ébresztőóra fél órával az indulás előttre, de tudtam,hogy lehetetlenség hogy elaludjak.
Úgy éreztem,hogy fél perccel ezelőtt hajtottam a fejem a párnára, ami alól most agresszív csörgés hallatszott eltompítva. Na remek. Kalandra fel! –gondoltam, s eközben minden érintett személy elkezdett mozgolódni az ágyán. Azt ugyan nem tudtam,hogy a fiúk hálótermében mi történik,de nagyon remélem,hogy ők sem felejtették el az indulást. Mindenki elkezdett átöltözni, a sötétben tapogatózva,halkan. Pár perc múlva sikerült a teljes társaságot összeterelni a klub egyik sarkába, amely nem látszott a hálótermek bejáratánál. Ekkor mozgolódást hallottunk. Mindenki ledermedt. Valaki itt mászkál a közelben. Az illető is észrevett minket. Egy pillanatra éppen úgy állt,hogy rávetődött a hold fénye az ablakrésen át.
A következő pillanatban azt hittem,hogy rövidesen elvesztem az egyensúlyom,ugyanis belülről rángatott a visszafojtott nevetés. Az a fiú volt ott,akivel egyik nap találkoztunk a hintáknál. De hogy nézett ki! Eleve mindig kócos haja még idétlenebbül állt, ráadásul félig felöltözve és félig pizsamában volt.
-Hé! –próbáltam egyszerre suttogva és egyszerre ordítva szólni hozzá,ami elég furán jött ki.
-Hát ti? –kérdezte döbbenten.
-Nos,öhm… Miért te mit csinálsz? –kérdeztem ingerülten.
-Én csak kimentem inni a mosdóba!- mondta védekezően,miközben még mindig szoborrá merevedve pislogott felénk.
-Gyere már ide egy fél percre! –suttogta Vicky. Azzal röviden felvázolta neki,hogy mit is tervezünk éppen. Én csak tátott szájjal néztem őket, a háttérből. Láttam,ahogy a fiú bólint,majd egy jó másfél perc múlva rendesen felöltözve,egy zseblámpát lóbálva rohan hozzánk a hálóteremből.

-Persze,legyen! Akkor szerintem fél 12-kor éjjel találkozzunk itt a klubban. De légyszi vigyázzatok,hogy ne tűnjön fel másoknak a távozásunk. Akkor szólok a többieknek,akik még beleegyeztek.

Október 30.

- Lehetne ma? - kértem. - A holnapután nekem nem jó.

-Hát... Mivel holnap Halloween-i banzájn lesz elég nagy felfordulással, ezért szerintem ma vagy holnapután kéne mennünk.

Október 30.

- Várj, mikor mennénk? - kérdeztem gyorsan.

- Köszi. -mondtam egy bujkáló mosollyal az arcomon. -Na megyek és még néhány jó érvet rázúdítok Vickyre hogy beleegyezzen a kirándulásunkba. Illetve még pár embert megkérdezek,hogy mit szól az ötlethez.

Október 30.

Lunának különösen jó érzéke van a fényképezéshez, egy csomó gyönyörű fényképet mutatott.
- Te aztán tudsz fotózni - jegyeztem meg a 20. lélegzetelállító kép után.

-Persze, nyugodtan jöhet Arawn. Háát... Izzy-t még egy kicsit bátorítani kell, de majd biztos beleegyezik, akkor jön még Max is, a tesóm. De majd még szólok másoknak is, tuti még össze tudunk szedni pár embert. Ja, a fényképek. Rögtön jövök és hozom!

Október 30.

- Majd valamikor megmutatod a képeket? - kérdeztem. - Amúgy még kik jönnének? Arawn jöhet velünk?

-Ez tök jó! Viszont szerintem nem muszáj velünk jönnie Hagridnek, mert azért úgysem fogunk olyan mélyre menni az erdőbe, hogy valami veszélyes dologba keveredjünk. Úgy terveztem,hogy fényképeket is fogok csinálni. Tudod, nagyon szeretek fotózni, és minden alkalmat megragadok.

Október 30.

- Arawn Hagrid barátja és bármit megtenne neki - mondtam. - Vagy falazhatna a vadőr nekünk, vagy akár velünk is jöhetne, hogy megmutassa a legszebb látnivalókat.

-Tényleg? Jól jönne, akárki is. És biztos nem lesz gond neki? -kérdeztem,de belül már olyan boldog voltam,hogy el sem tudtam már képzelni azt,hogy ne jöjjön össze a tervem.

Október 30.

Elgondolkoztam az ajánlaton.
- Persze - feleltem. Én erdőbe? Szívesen, bármikor. - De ismerek valakit, aki segít, hogy semmiképpen se bukjunk le.