Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző

November 3.

- Mindenhol - feleltem. - És minden élőlény fél.
- Én is érzem - jegyezte meg Jace, aki eddig nem szólalt meg.
- Ó, valóban? Nem nagy dolog - csattant fel Arawn. - Mindenki érzi, aki egy kicsit is nyitottabb a világra. Bár Téged nem ilyennek ismertünk meg.

- Pusztulás?
- Orrfacsaró bűz?
- Hol?
- Mi van?
Ekkor Max talált egy hatalmas pocsolyát és nagy lendülettel beleugrott. Sikerült lekapnom. Be kell, hogy valljam, nagyszerű kép lett. Nekem tetszik. Vicky továbbra sem hagyta abba a kérdezősködést.
- De hol? Hol van itt pusztulás szag?

November 3.

- Nincs baj a szaglásommal - jegyeztem meg. - Sőt, több, mint jó. Csodálom, hogy Ti nem érzitek a pusztulás orrfacsaró bűzét.

- Rothadás? - tudakoltuk egyszerre Vicky-vel. Majd mind a ketten beleszippantottunk a levegőbe.
- Én nem érzem - jelentette ki.
- Én sem - ráztam meg a fejemet.
- Hol érzed te? - kérdezte Vicky. Inkább olyan esőillat volt, nem rothadás.
- Érthette átvitt értelemben is - szagolt bele a levegőbe Luna.
- Áh, nem. Csak baj van az orrával - közölte Vicky.

November 3.

Faképnél hagytam Jace-t, mert nem akartam válaszolni a kérdésére, és mert nem voltam hajlandó beszélni vele, ami miatt azt mondta Arawnról.
Lementünk mindannyian a parkba. Igen, mindannyian. Sajnos.
- Rothadás szag van - húztam fel az orrom.

- A bátyád? - léptem az Izzy nevű lány mellé. A lány lehorgasztotta a fejét és egy aprót bólintott. Nem akartam többet kérdezősködni, így inkább csak bemutatkoztam. - Hivatalosan még nem mutatkoztam be. Lucia Luxen.
- Isabelle Victoria Morgenstern - emelte fel újra a fejét. Arcán már nyoma sem volt az előbbi szomorúságnak. Azt hiszem szomorúság volt, de lehetett szégyen is, nem tudtam eldönteni.
- Örvendek - mosolyogtam.
- Jössz te is velünk?
- Persze - indultunk el, felfelé. Útközben megismertem még két fiút (Nate Brown és Max Longbottom, Luna tesója), de Vicky bátyjának a nevét még mindig nem tudtam. Őszintén nem is zavart, mert ahogy a mellékelt ábra mutatta, nem fogunk sokat beszélgetni.
- Feljön velem valaki a könyvtárba? - tudakoltam még a klubbhelység előtt.
- Van könyvtár? - emelkedett fel Max jobb szemöldöke.
- Jesszusom, Max - szörnyülködött Luna. - Persze, hogy van. Hát, én... - kezdte Luna, de Vicky közbevágott a visításával.
- Nézzétek! Elállt az eső! Akár ki is mehetnénk.
- Felőlem - vonta meg a vállát Luna. - De felmegyek egy gumicsizmáért. Tiszta sár minden.
Én is csatlakoztam hozzá. A könyveimet is felvittem, amiket szerencsére nem vitt el senki. Utóbb kiderült, hogy velük vagyok egy szobában, csak ez eddig nem tűnt fel, mert mindig elkerültük egymást reggelente. Felkaptam a sárga gumicsizmámat és a sárga esőkabátomat (gondoltam, jól jöhet) és a nyakamba akasztottam a fényképezőgépem tokját. Luna és a többiek is hasonlóképpen néztek ki. Így indultunk az udvarra. Igaz, az előző pillanatban még a könyvtárat szerettem volna meglátogatni, de végül is a szünet utolsó napja volt és elállt az eső. Ki tudja, mikor lesz legközelebb ilyen alkalom. Hiszen most már rendesen benne jártunk az őszben és valahol mélyen tudtam, hogy el fog minket árasztani a tanulnivaló.

November 3.

Úgy mozogtam, hogy észrevétlenül Jace mellé kerüljek.
- Emlékszel, mit kértél nem túl kedvesen? - kérdeztem halkan. - Ha akarod, hogy tartsam magam hozzá, akkor ne piszkáld őket.
- Kik őket? - nézett rám angyalian.
- A lányokat.
- Téged nem piszkállak - mondta. - Ez nem elég? - Megpróbáltam visszavágni. De nem tudtam mit mondani. Tényleg nem piszkált. - Csak azokat a lányokat piszkálom, akik belém vannak esve, tök reménytelenül. Illetve a húgom. De az más tészta.
- Szerinted Lucy beléd van esve? - kérdeztem abszolúte kételkedve.
- Persze. De Merlinért se vallaná be ezt még magának se.
- Ha ilyen jó emberismerő vagy, miért jó bántani őket?
- Szerintem az nagyobb kitolás lenne, ha magamhoz engedném őket, aztán meg elküldeném őket, mert semmit sem érzek.
- Ez igaz, de... Ha semlegesen viselkednél nem lenne jobb? Majdnem minden lány bukik az arrogáns idiótákra.
- Hm... Szóval ha ugyanúgy szemétkednék Veled, belém szeretnél?
- Ne térj el a lényegről. A semlegesség lehet, hogy fáj nekik, de azzal, hogy beszólogatsz, csak azt mutatod, hogy kis mértékben foglalkozol velük.
- Nem akarok beleszólni, de a) kitértél egy kérdésem elől, b) mindenki minket figyel.. Ebből ki kell magyarázni magad, Llewella, mert Herondale úgy néz rám, mint egy vérfarkas egy darab húsra. Nem mondom, hogy nem szívesen verekednék vele, de az ebédlő egy rakás tanárral nem a legjobb helyszín.

- Ööö... Baj, ha fogalmam sincs, kik azok az Árnyvadászok? - tudakoltam körbefordulva, mire az Izzynek nevezett lány abbahagyta a visítást és el kezdett magyarázni az Árnyvadászokról, a démonokról, a rúnákról és úgy összességében mindent arról, hogy mit is takar ez az Árnyvadász kifejezés. Amíg ő beszélt, addig továbbra is pakoltam, a többiek pedig segítettek nekem.
- Látja McGalagony professzor? Már össze is raktam - suttogtam, mert több hang nem jött ki a torkomon valamilyen okból kifolyólag. McGalagony professzor egyet intett a pálcájával és a rizsszemek, a hús okozta foltok és az összes kosz felszívódott. Majd egyetlen szó nélkül távozott. Nagyot nyeltem, majd megköszöntem a segítséget.
- Gratulálok... - szólal meg valaki a hátam mögött, mire majdnem felsikoltottam. - kislány - tette hozzá kisvártatva. - Hajrá! Haladsz a beilleszkedés felé. Csak így tovább - húzta gúnyos vigyorra a száját.
- Hogy... tessék? - kapkodtam a levegőt.
- Ne is törődj vele - szólalt meg ekkor Rose.

November 3.

- Jól van, kislány, ezt összehoztad - nevetett Arawn, de segített Lucynek. - Szépen üdvözölted a Roxfortot. Hogy hívnak?
- Lucia Luxen vagyok - mondta még mindig paprikavörös fejjel a lány. - Te?
- Én Arawn Herondale vagyok. Örvendek a találkozásnak - mosolygott.
Isabelle megbökte Lucy-t.
- Ő az enyém. Egy igazi Herondale! - mondta, mire mindenki nevetett.
- Ne már, Izzy, már megint kezded? Ha azt mondom, hogy Árnyvadász vagyok, akkor befejezed? - kérdezte Arawn.
- Hm... Igen - felelte a Isabelle. - Árnyvadász vagy?
- Igen - felelte lemondóan Arawn, mire Izzy olyan magas frekvencián kezdett el visítani, hogy szerintem a denevérek kipusztultak a 10 kilométeres körzetünkből.

- Oki - dünnyögtem. Majd valami ehető után néztem. Kiválasztottam a legkisebb csirkecombot és szedtem magamnak egy fél kanálnyi rizst.
- Ennyit eszel? - mért végig a fényképezős lány.
- Ööö... Igen - feleltem zavartan. - Megettem három tányér levest. Finom volt.
- Hát te tudod - fordult vissza a tányérjához. A többiek valóban többet szedtek a másodiknak, de én már nem voltam éhes. Gyorsan megettem azt a kevéskét, amit kiszedtem magamnak, majd vettem egy aprósütit és a többieket néztem. Nem tudtam, hogy felmenjek-e vagy megvárjam-e őket, hiszen nem voltunk egy baráti társaság csak éppen ma beszélgettünk és lehet, hogy zavarnám őket. De végül a maradás mellett döntöttem és addig rágcsáltam azt az egy aprósütit, amíg a fényképezős lány meg nem ette a másodikat és a két szelet csokitortáját.
- Ó! Még be sem mutatkoztam - fordult hirtelen felém, mire összerezzentem. - Luna Longbottom.
- Mint a Harry Potterben Neville? - csillant fel a szemem. Természetesen elolvastam J.K. Rowling boszorkány írását a híres Harry Potterről. Kétszer is.
- Igen, mint ott. És te?
- Lucia Luxen - rágtam meg az aprósüti utolsó darabját is, ami beillett egy morzsának is.
- Felmegyünk? - tudakolta Luna a többiektől.
- Nem megyünk ki? - kérdezte egy szőke lány.
- Izzy, esik - szólalt meg hirtelen mellettem Rose (szerintem nem sértődik meg, ha így hívom).
- Ajj, tényleg - biggyesztette le a száját. - Akkor menjünk fel!
Mindenki felállt és elindult felfelé. Átléptem a padon, de a szoknyámba beleakadt a terítő és így hatalmasat estem. A terítő tartalma pedig leborult a földre, illetve rám. És arra a fiúra, akinek a lábára estem.
- Hupsz - dünnyögtem, majd megpróbáltam felállni, de rájöttem, hogy valahol az egyik bordám tájéka tele van húsokkal.
- Gratulálok - húzta gúnyos vigyorra a száját a srác, majd kihúzta a lábát, átlépett rajtam és elsétált. Lassan felálltam és beletúrtam a hajamba, kiszedve belőle a rizsszemeket, majd az asztalhoz léptem. Amíg pakolásztam, McGalagony professzor lépett mellém. Ijedtemben elejtettem a kezemben lévő rizses tálat.
- Nem direkt volt. Véletlenül. A szoknyám beakadt a terítőbe. Nem szándékosan borítottam magamra az ebédlőasztal tizedének - tíz terítő volt az asztalon, én az utolsót rántottam le) - tartalmát. Máris összepakolom. Igazából, varázslattal is összetakaríthatom, de azt nem lehet használni. Szóval nemsokára készen vagyok - dadogtam össze-vissza. Addigra már a legtöbb tekintet rám meredt, arcom paprikavörös színben pompázott. Luna, Rose és a harmadik lány, plusz még a fiúk megigazították a terítőt, amiért igazán hálás voltam. Egyedül egy srác állt közülük mellkasa előtt összefont karokkal, a falnak támaszkodva, arcán féloldalas mosollyal és minket figyelt.

November 3.

- Ne aggódj, majd találunk egyet - majd Arawnhoz fordultam. - Tudsz adni abból a húsból ott?

- Hm... - gondolkoztam el. Anyu Lucy-nak hívott, vagy ha olyan kedve volt Lux-nak. Apu Luxy-nak (szerinte ez tökéletes ötvözése volt a Lucy-nak és a Lux-nak) , a húgom pedig mikor kisebb volt Lu-nak. Ja és kihagytam a nagymamám Lilien-ét (őt is úgy hívják, így szerinte így kéne engem hívni). A nagypapa pedig Lily-nek hív (nehogy ellentmondjon a nagymamának, de azért legyen egy saját maga által "előállított" becenevem) Szóval, ha úgy vesszük, nincs olyan becenevem. Olyan egységes, amit mindenki használ és mindenki annak hív. Úgy döntöttem, azt mondom, hogy nincs. Majd, mivel beszédes kedvemben voltam, inkább elmondtam, ki hogyan hív.
- Igazából anyukám Lucy-nek vagy Lux-nak hív. Apu Luxy-nak, a húgom Lu-nak, a nagymamám Lilien-nek, a nagypapám pedig Lily-nek. Szóval nincs becenevem - sóhajtottam.

November 3.

- Rosalie Wilson - mutatkoztam be én is. - Van beceneved?

- Oh - sóhajtottam, majd mertem még egy adagot magamnak a levesből. Rájöttem, hogy még sem neki, sem a fényképezőgépes lánynak nem mutatkoztam be (habár azt, akit a borsólevesről faggattam még csak egyszer vagy kétszer láttam). Igaz, az ő nevüket sem tudtam, de úgy gondoltam, hogy ha megtudják a nevemet, talán én is megtudhatom az övükét. - Egyébként Lucia vagyok. Lucia Luxen.

November 3.

- Nem hiszem, hogy itt feltálalnának folyós csontot. Szerintem, csak valaki szórakozott Veled - feleltem két kanál között.

- Nem tudom. Bármi. Reggelinél szétfolyt a csont a tányéromon - megfogtam a merőkanalat és szedtem magamnak. Nem repült el. Nem kapott lángra. Nem tűnt el. Egyszóval rendes borsólevesnek bizonyult, ami még finom is volt.

November 3.

- Persze... Mégis, mi lenne? - néztem rá. - Finom, nyugodtan egyél belőle.
Én is szedtem a lány után a levesből.

Úgy ültem le a pad szélére, hogy reméltem, nem ül mellém senki és nem látja a bénázásomat az ételekkel. Még mindig nem sikerült megtanulni, hogy mi micsoda a varázslóvilágban és reggelinél is frászt kaptam egy csonttól, ami az érintésemre szétfolyt. De a reményeim, miszerint nem néznek bénának, szertefoszlottak, mikor egy lány ült mellém. A másik oldalon pedig a fényképezős lány foglalt helyet. A tálak sokaságán nézelődve azon tűnődtem, hogy mi hasonlít legjobban mugliételre, majd elém került egy tál borsóleves. Legalábbis reméltem, hogy az az.
- Ööö... - fordultam a lány felé. - Ez borsóleves? - tudakoltam most már mindegy alapon. Teljesen tökmindegy volt. Szándékomban állt megenni a borsólevesnek kinéző valamit, szóval meg kellett kérdeznem.

November 3.

A Nagyterembe vezető úton szigorúan két méterre álltunk egymástól, ahol csak lehetett, csak sajnos a Nagyterem ajtaja nem két méter széles. Csak 1,5. Egymásra néztünk. Olyan nincs, hogy előtte menjek be! Valószínűleg, ő is így érzett.
- OK, menjünk egyszerre - adtam fel. Éhes vagyok. Nem lehet, hogy miatta hagyjam ki.
Amint beléptünk, mint két negatív energiával töltött test, a lehető legtávolabbra mentünk egymástól. Leültem Arawn és az a lány, akinek még mindig nem tudom a nevét közé.

- Gyere! Menjünk ebédelni! - állt fel a lány, miután befejezte a képek mutogatását, amik fantasztikusan sikerültek.
- Ó! Máris ennyi idő? - néztem fel, órát keresve a tekintetemmel.
- Igen - mosolygott.
- Mehetek veled? - tudakoltam, majd amikor észrevettem a többieket, kijavítottam a mondatomat. - Mehetek veletek?
- Nem - szólalt meg a srác, aki véletlenül kilökte a kezemből a könyvet.
- Persze - szólalt meg a fényképezős lány. Csendes, új lányként próbáltam figyelmen kívül hagyni a srác beszólását. Nem esett ugyan jól, de ha visszaszóltam volna, azzal elveszíthettem volna, mondjuk ezt a fényképező gépes lányt is, aki hajlandó volt velem beszélgetni.

November 3.

Vasárnap, és egyben az utolsó nap a szünetből. Tisztára izgulok a holnap miatt, pedig otthon Apuék megtanították a legtöbb dolgot. Most, ebéd előtt nem sokkal a klubban voltunk többen, beszélgettünk. Ott volt az a lány, aki szintén holnaptól kezdi a tanulást itt, de még nem tudom a nevét(de mikor lejöttünk Lunával beszélgetett, úgyhogy ez alap volt, hogy velünk legyen), Izzy, Luna, Arawn, Max (Luna bátyja), Nate (Izzy-hez és Lunához csatlakozott mostanában), és én. Úgy igazából mindenről beszéltünk, de egyben semmiről se. Csak úgy eltöltöttük az időt. Hány tesód van? Mit dolgoznak a szüleid? Hol laksz? És hasonló kérdésekre válaszolgattunk, ilyeneket kérdeztünk. Egyszerre csak kivágódott a fiúhálótermekbe vezető ajtó, és Jace rontott ki rajta.
- Isabelle - mondta úgy, hogy mindenki összerezzent. Izzy teljesen lesápadt. - Beszélhetnénk? - A lány nem válaszolt, csak felállt. Nem mentek messze, épp' csak 2 méterrel arrébb. Mivel én ültem a legközelebb hozzájuk, mindent hallottam, pedig eléggé hadart Jace. - Egy  napra küldtem ide Huntert, és ezt nézd! - Csak most vettük észre, hogy egy baglyot tart a kezei közt, s most felemelte annak az egyik lábát. - Látod? Egy sárfolt. Miért nem tisztítottad le azonnal. Olyan... semmirekellő vagy.
Izzy egy szót sem szólt, csak elvörösödött, lesápadt, lesütötte a szemét, majd halkan suttogta, hogy bocsánat. Láttam rajta, hogy legszívesebben elsírná magát, különösen az utolsó szó miatt, ami megsemmisítően hatott rá.
- Izzy, nem kell bocsánatot kérned - szóltam, mire a lány hevesen kezdte el rázni a fejét, hogy hagyjam abba, nem éri meg. - De megéri, Isabelle. Mert ez az arrogáns, szemét, beképzelt egyed, aki valamely súlyos genetikai hiba miatt a bátyádnak mondhatja magát, úgy gondolja, hogy ebben a suliban ő a király, ami egy súlyos tévedés - a második mondatot, már nem közvetlenül Isabelle-nek mondtam.
- Hallottátok? - nézett körbe Jace. - Szegény, nyilván totál elbódította a szerelem. Te tényleg meg akartál sérteni? - olyan lesajnáló volt a hangja, hogy az már fájt.
- Nem akartam. Megtettem. És kikérem magamnak, én értelmes emberi lény vagyok. Rólad ezt nem lehet elmondani - álltam fel.
- Hát persze, én isten vagyok.
- Hát, minden valószínűséggel - mondtam, mire csodálkozva nézett rám.
- Tényleg?
- Azt mondják, mindennek van istene, szóval az egoista vadbarmoknak is kell egy - vontam vállat, mintha csak azt mondtam volna, hogy süt a nap. - Csak azt nem értem, hogy ezek - legyintettem azon lányok felé, akik totális extázisban figyelték a srácot. - mi a csudát esznek rajtad. Ha helyes is vagy, eltorzítja a belülről jövő tömény sötétség és bunkóság.
Max és Nate hurrázni kezdtek.
- Kösz srácok - mosolyogtam rájuk, majd leültem. - Hol is tartottunk a beszélgetésben?
Jace nem ment el, mert az azt jelentette volna, hogy vesztett ellenem. Azt hiszem, ez egy több epizódos csata lesz köztünk. Hurrá. Mindig is vágytam egy ellenségre. (Ne értse senki félre, ez nem igaz.)
- Ezt nem kellett volna, Llewella - suttogta alig hallhatóan Arawn.
- De igen - feleltem. - Isabelle-lel rosszul bánik Jace. Ezt nem lehet hagyni.
- De hát, nem is ismered a lányt.
- Nem. De tudod, hogy én mindenkinek segítek, aki bajban van - vontam vállat. - Ha gáz lenne még Jace-en is segítenék.
- Tudom. Ez a baj. Nem érdekel Téged ki van Veled, s ki ellened, ha gáz van.
- Lehet menni enni! - kiáltotta Max pár perccel később, mire mindenki felállt, kinyújtóztatta tagjait, és elindult.
- Mindjárt megyek én is, Arawn, csak felrohanok egy hajgumiért - mondtam.
- OK. Megvárjalak? - kérdezte.
- Nem kell. Inkább menj, foglalj helyet! - szóltam vissza a lépcsőfordulóból.
- Rendben - egyezett bele.
Egy ideig vacilláltam a fekete és a lila hajgumim között, de végül a feketét választottam, mert az mindenhez illik, a lila viszont nem. Futtában kötöttem fel a hajam, de mielőtt még kimehettem volna a portrén, valaki megragadta a karom, minek következtében kibomlott a copfom.
- Tudod, hogy ezt milyen nehéz megcsinálni? - fordultam meg. Jace volt az. - Mit akarsz?
Olyan közel hajolt hozzám, hogy éreztem a leheletét az arcomon. Tejkaramella illata volt.
- Te nem alázhatsz meg tömeg előtt, világos? - suttogta.
- Azt csinálom, amit Te szoktál csinálni - vágtam vissza, ugyanolyan hangosan. A fiú mélyen a szemembe nézett, és mivel úgy tűnt, hogy nem mond semmi mást, hátrébb léptem. - És most kösd fel a hajam - lebegtettem meg előtte a hajgumit. - Miattad ment tönkre. Ez a minimum.
- OK - felelte döbbenten, és felkötötte a hajamat. - Így megfelel?
- Persze.
- Semmi köszi? Vagy valami hasonló?
- Egy rossz tettet tettél jóvá. Nincs mit köszönni - magyaráztam a teljesen egyértelmű dolgot. - Mehetünk enni végre? Most nincs kedvem veszekedni. Éhes vagyok.

- Ú, igen! - csillant fel a szemem. Talán azért, mert sikerült beszélgetnem egy lánnyal (beszélgetni egy szinte idegennel, nekem Lucia Luxennek...) és talán azért, mert láthatok fotókat a Tiltott Rengetegből. Akkor és ott az a tény nem izgatott nagyon, hogy a lány hogyan került a Tiltott Rengetegbe vagy, hogy éppen mit keresett ott, mi dolga volt, jobban érdekeltek ennél a fotók. A lány elővette a gépét (ezek szerint olyan, mint én, mindenhová magával viszi) és mutogatni kezdte a képeket.
- Wow! Ezek gyönyörűek - bámultam a csillagos égről készült fényképeket.

/időrendi problémák miatt újra elküldöm a hozzászólást/

- Nekem is ilyen varázsgépem van. Lehet vele mozgó és hagyományos képeket is csinálni, monjuk én is jobban szeretem a sima képeket de van jópár mozgó is. Meg még tudja azt is, higy a sötétben nagy vakuvillanás nélkül is jó, világos fotókat csinál. De szerintem ezt a tied is tudja. Jól jött amikor a Rengetegbe mentünk egyik éjjel. Tök szép dolgok voltak ott. Megnézed az ottani fotóimat?

- Igen - mosolyogtam. - Egy éve kezdtem el. De csak ilyen egyszerű gépem volt meg olyan fotóim, amik nem mozogtak - először furcsák voltak azok a fényképek, amik mozogtak, de idővel belejöttem a látványukba. Olyanok voltak, mint a muglik világában a gifek. De azért még megmaradok a hagyományos, nem mozgó képeknél. - Most kaptam születésnapomra egy új gépet. Ez már ilyen mindent tudó, varázsgép - mosolyogtam. - Neked milyen van?